Versek

 

 
                      Borongós őszben
 
 
               Érzések taván bús, esti szél lengedez,
               hol a tavirózsák már kelyheiket zárják,
               a békákat párjuk hosszú nótával várják,
               s egy-egy hattyú a társáért majd eleped.
 
               Így élünk mi is, a bús-szomjas dalnokok,
               holt vizek partján sötét víz mossa talpunk,
               s az éj leple alatt bizony majd megfagyunk,
               de a hajnal hívó szavára serceg tollunk.
 
               Ősz van, a kánikula rég lehullott levél,
               az elmúlás szele majdnem a csontig ér,
               a hideg zápor a fagy lehelletét adja,
               s az utas ladikjával zúgó vizekre ér.
 
               Fagy, szél, halál, mostoha sors ez annak,

               ki örömöt a családnak, s magának remél,
               s tán tág nézésű éden kacsint alá ezért
               az ily szívre, hol buzgón szomjazik a remény.
 
 
 
            Az éden kopogó fénye
 
 
               Fényben az édeni táj,
               csöpp virágok harmatvízben,
               köd-uszályban lebeg a nyár,
               jáspisszirmok égő vérben,
 
               szivárvány ível - lengő sóhaj,
               minden színe érző óhaj,
               lent patak fodroz kék ujjakkal,
               gyöngypergető fény-ajakkal,
 
               hol madár csirren, ezüst színben,
               csöpp ajka mind virág-éden,
               hol ág vigyázó, zöld fényben reng,
               a szív csak ily szépségben mereng...
 
               Most ősz van, ujja lengő fagy-köd,
               az ezer szín szétfoszlik lábnyoma közt,
               a vég belekondul a fázós tájba,
               érzés sajdul az éter-óceánba...
 
               Hol virág nyílt, most szürke-köd mereng,
               a múló érzés kósza fénye,
               varjak köröznek a sápadt táj felett,
               s lassú halált metsz a fagynak éle...
 
               A szobám meleg, lengő nyugalom,
               hol álmos fejem lehajthatom,
               s mint kóbor-szent az álom fénye,
               vigyáz reám a tündér léte...
 
 
 
           Panaszdal az esthez
 
 
               Mint borongós madár,
               fázón nyújtózik az este,
               ledér, nehéz szíve
               a Hold ezüstjével festve,
 
               s homloka borulat,
               benne sötét, tornyos ábránd,
               hol a jó gondolat
               csak bilincsbe vert hátrány,
 
               s a bolond, esett szívnek
               pocsolyabűz az otthona,
               a pergőtüzes hévnek
               a fénye oly mostoha! 
 
               Szívszorító,
               ahogy a Hold
               gyenge könnyet a
               zubbonyába olt...
 
 
 
                   A Hold sóhaja
 
 
               Tanácstalan sápadtságban
               a Hold, ázó, nagy magányban,
               szívében csendek kopognak,
               s hol tünde-ajkak daloltak,
               ott kopár, nedves sík lebeg,
               fölötte borús fellegek,
               s mint csüngő, árva virágszál,
               szíve elhalni vágyik már,
               mint tört sóhaj a híd felett,
               törnek rá fázós képzetek:
               Mi végre világít fejem?
               Hol a tiszta, szép értelem?
               Hát haszna fényemnek mi van,
               ha gyenge ujjam nyomtalan
               kopár erdők árnyain lebeg?
               Hol a fényt bíró tündérsereg,
               a Nap víg, tiszta lenyomata,
               ujjongó öröm-hangulata?
               Begubózva fázni mi végre?
               Mikor lesz ennek egyszer vége?
               S szavát hallva: egy felleg képe
               szép álmot vitt rá mindörökre...