Kinek szerény volt lelke...
( József Attila emlékére )
Posvány ingoványban
apró férgek játszanak,
a telihold bennük fúl el,
érzéstelen szinte minden
s gonosz, betakarva
az öles kéj játékával,
rongyok vájt öklök
tüzében oszlanak fel,
s mi aláhull, meztelen
foszlányai az űrnek,
így mentél el,
csapzottan, némán,
mint kit iszonyat űz
rothadt bűz tengerében...
Kérted a jó szót,
mint zokogó gyermek
anyja tág ölén,
de a világ bolondnak hitt,
s rest fátyollal fedte
volna szíved, e megbolydult,
égő, tiszta aranyat,
nekem olyan vagy, mint
a kenyér kihűlt álom
ölén, örök s kifogyhatatlan,
testes magány ölelt,
s délceg rianás fakasztott
benned könnyeket,
te bátor, igaz, s szavakkal
nem rest poéta,
szíved az árnyéklétben
csücsült oly fesztelen,
barátod volt a hajnal
meztelen vizen,
s gyűszűnyi léted
árva virágot hozott,
minek illata bódulat-szépség
tört, örök varázsban,
s míg időnk fejfánkon
pihen, te ott virítasz
bódulatlan...
Világunk
Bolond sivatag,
hulló könnyek
zátonya vagy,
a mindent
felfaló óriás,
Nap-pokol katlan,
megbolydult iránytű,
vizet fösvényen
rabló ódon, csupasz vád,
hol fű sem terem,
borotva-hőd,
mint örök kaszás
végtelen aratás,
hol a termés
süppedő talajodba fullad,
hol a tarka enyhülés,
a bíztató, lenge köd-világ,
mégha tűnő délibáb is,
érzések fúlt iszonya
torkodban, s oda tartunk,
tán holnapunk rég ott van,
elcsuklik szavam,
s csontjaimra hullok szét,
tovatűnök, de a barbár
lét zakatol, düböng tovább,
Istenre vetült árnyékként,
mely tagad, s holdöle
sem nyújt már vigaszt:
tovaszálló, messzi, fogyó
madár a remény,
az éden rég kifordult
sarkaiból, s lüktetve
izzik valami távoli fény,
egy gyönge lámpa,
mi még egyszer lobban,
s kihuny örökre,
oly megfoghatatlan...
Nyári idill
Vízesőt gazdagon
szürcsöl az öblös rét,
s nyújtózik színben,
ezer virág ölén,
mint ki jóllakott,
szivárvány fonja át halkan,
s duruzsol fülébe
könny-imát,
mitől a nyúlt felleg
is alászáll, csakhogy
ízlelje a szavak színét,
harmat- lepel borít
alul mindent,
s oly édes, mint
arcon a könny csókja,
vagy a feledés,
ébred a fény-hárfa,
ezer zenét zsong,
miként ha méh dong,
fáradt pillék pihennek
harmaton, ezer
csapongó tánc után,
s mohó szomjuk oltják,
míg fent istenek
dörögnek valahol oly távol,
s bennünk ezüst illat kél,
vagy sokezer bódult
madárdal s cirpelés
száll alá s fel,
mintha Zephyrus lovagolna
könnyedén, birtokolva
a lég terét...
Oszlik a felhő,
Nap-hév szór
nagyobb kedvvel erőt,
s szárad a csók-könny
a lankás tág arcán...
Húsvéti vers
Nyakatokhoz locsolót,
kölnivízzel csacsogót!
Vidám, kedves, tarka lányok,
s borút nem néző asszonyok,
lelketekhez emeljétek,
víg nótát ti is zengjétek:
rózsa nyíljon arcotokon,
bátor kézzel meglocsolom,
s nyíljatok, de nem mint árva,
sok szép virág, kalákába',
fényben mind megfürödjetek:
édesbe mártott szemetek
ragyogjon, mint felkelő Nap,
tiétek e szép ünnepnap!
Harmathoz
Virágban a zord csönd,
gyenge sóhaj,
lepke-óhaj,
mit tán szélfúvás gyötör,
vad test-kábulatban
csücsül a lélek szótlan,
s pisil a vágy belénk,
ó, a hév, a megfoghatatlan,
kusza árja butuskának,
a szíved dobban,
lángtól lobban,
s elúszik szállva el
a kéj sötét vég-tavában...
Dalotok...
Dalotok halk rozsdatemető,
hol sírva bújik el a vágy is,
nincs mérce, tartás,
csak bitang szavak
dobolnak mezítelen,
beteges tam-tamot,
csukott hajnalok szürkületben,
hol káosz fénye hull
aranynak látszva,
önfejű sikolyok ölelése,
miként a harmat, ragyog,
s hull, hull az éterbe
megállíthatatlanul...
Meddő vágy
Mintha meghalt volna az ég,
a sötétség, e pőre iszony
nemrég még vértócsát
könnyezett, mikor rabláncain
a nappalt falta fel,
oly izmos minden rostja:
a Hold tág képpel,
csillagok káosz-rendjével
takarózva ragyog
boldogságot színlelve,
mintha maga a Nap lenne,
röhögve fúl a légsuhogás,
s bizarr tócsák tükre
mind a táj, mint kit
betegség falt fel,
oly kihűlt minden,
rongyaikban aszalódó
háztömegek pislognak
olykor, s elfolynak illúzióim,
mint a hajnal, mely
oly lágy a távolban,
valami tarka délibáb,
mi köves esten kopog,
s hiába dereng balga
erővel, tán halott
és sosem jő el...
Lelkem fényért kiált,
de csak vízparti hamis
kő üzen, valahol
messze, távolbafúlón:
Balga ember, ki
a légynek sem árt,
csodáért eseng szived,
s csak kihűlt mocsarat lát?
Szunnyadj, mint medve
kövek tág termében,
hátha kihajt majd
az azúrkék virág,
egek égiszének lágy
lehellete, mely szűnni,
elposhadni úgy szégyell,
mint gyermek anyja
ölelő, féltő karján,
ki táplálja tán égi
tejjel...
Aludj hát, s álmodd
tarka csönded, mi
a sírlakók egyetlen étke,
s ne folyj soha
az ölelő, sötét messzeségbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése