Elmerengve, remélve...
Fogyó Holdnak korongja miért leng szíveden,
mi az, mi örök némaságra csitít?
Konok sötét lepel miért játszik lelkeden,
holt érzés hatalmába miért kerít?
Elmerengni szép jövőképben kéne tán,
ott, hol violaajkú szerelem ragyog,
hol bársonyívű tavasz minden holnapután,
hol szűz jácintágyon két szerető szív csacsog...
Madár lennék tán, kit szél keze repít,
örök lágy szellő, mit Nap tüze hevít,
festői csend, hol egy csepp szent virág ragyog,
örök tűzben tudni, hogy a szeretőd vagyok...
A Karácsonyhoz
Karácsony lesz lassan, oly borús a táj,
eső szitál könnyű hópihék helyett,
űr szorít talán, valami hiány fáj,
esti vágy-ima csobog levert szíveken...
Meghalni vágy a balga magány ünnepen,
mintha nyíló tavasz csak másnak hoz reményt,
nemes könny remeg csöpp jászol gyermeken,
s issza a föld sután a múló veszélyt...
Hajnal van, Szent Karácsony fénye virrad,
ének harsan a tiszta éden szaván,
szerető szívek örök tüze pirkad,
s elhullik, mint tört ág, a rosszízű magány...
Üzenet
Hajnali ködben
fák gubóznak,
hervadt gyertya mind,
félve lobognak
öntűzben mélyen,
sosem látott kincs,
ezüst sóhaj leng,
szavuk rezgő tincs
testük ág-karján,
hó szitál lanyhán,
s mindent betemet:
élő üzenet
a csillagmámor,
jégruhán táncol,
míg élő jászol
szívekben dereng...
Álomkép
Hajnalok múló ködvarázsa zeng,
hárfán játszó egyszeri tünemény,
káprázik szemem, tán csak bennem reng,
mint imbolygó, röpke lepke-remény...
Képzetszülte arcod pír lepi be,
szemedben játszó tündefény repes,
ajkadról harmat-szóvirág hull le,
mely mint földet az avar, betemet...
Vizen, szárazon
Viharvert hajó,
árboca fekete, vad,
rajta csontzörgésű,
késfenő, fene had,
sorstalan utakon
téveszme képzelet,
viharvert kabátok mélyén
láncravert becsület,
nincs ott szív, csak motor,
olajfolt a zakón,
ember embernek ront,
aranykesztyű sorsbakón,
mintha Isten nem élne,
mint eljátszott becsület
kúszik tova a gálya,
e ködbefúlt révület...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése