Vigyázva, Várom

                     Vigyázva

                       Vigyázva ha hajnalon még részeg az elme

                       Összecsúsznak az erek a mondatok

                       Lábaid jól kibogozni kéne

                       De oly ügyetlenek a mozdulatok

                       Még pár pohár sör rövid rum után

                       Az ember csak mereng vagy dalol bután

                       S megkopasztja magában mélyen bent

                       Az elázott bőrű fehér végtelent

                  Várom

                       Várom, hogy az Ég sötétje

                       rongy palástját rám terítse,

                       lovamnak adjon abrakot

                       s vizet, feledve holnapot.

                       Várom, hogy füvet terítse

                       virágok ezernyi fénye,

                       a Napot leváltsa a Hold,

                       feltüzelve sok csillagot.

                       Várom, hogy lépted kövesse

                       léptem, s únt csodát feledve

                       arcod arcomhoz tapadjon:

                       légy margaréta virágom.

Egyszer, A sorshoz

                 Egyszer

                      Tél foga rágja a földet

                      A gyom elhal kicsinyre nő meg

                      Rég pajtában alussza álmát

                      Az eke a sarló a hajnal sugarát

                      Megbontja ez a fagyos vég

                      Nincs a levegőben szárnyas vendég

                      Kullancs bogár se léptet aprózva

                      Csak a csűrben melegágy a szalma

                      A ló harsányan még felröhög

                      Olykor-olykor benne él még

                      A vidám hang a töretlenség

                      Az ég borúja még mennydörög

                      És nincs akác nyárfa folyandár

                      Mely a tél húrjain dalol már

                      Idejét sem tudom annak

                      Mikor hullt dala pacsirtának

                      Mikor nyílt virággal temető

                      Mikor lelt nyugtot a hulla ő

                      Tán vadászat alatt esett el

                      S ráakasztva babonás jelekkel

                      A koporsó födelét szagolja

                      Írni volna jó te balga

                      Valami végtelent a hangulat

                      A soroknak tudom nyugtot ad

                      De bennakad a szó az álnok

                      Kedvetlenség a mészárnok

                      Vagy mészárszék egy sötét eke

                      Mely fagyos földbe szántja bele

                      Az eltékozolt pár mondatot

                      A kifakadt gyönge gondolatot

                  A sorshoz

                      Íratlan szabály, hogy olvasni kell

                      Ott, hol fénytelen botorkálás az út,

                      Rám támadhat ezer cövekkel az,

                      Kiben az én balsorsra fut,

                      De ne, soha nem adni fel semmiért

                      Az életet, bár két fillért sem ér.

                      Megbabonázni félelmeimet

                      S betörni, míg csöndes halálba tér...

A viharhoz, Azok

              A viharhoz

                      Ó, a vihar, a konok erő,

                      az emberszívet betemető

                      hulla-óriás.

                      Fákat dönt, csavar ki az útra,

                      vadat s embert söpör, hol nulla

                      az ember számítás.

                      Nincs neve, csak tombol vadul,

                      Istenek zord kezében jajdul

                      mind veszett dühe.

                      Lennék én, ki sáncot emelve

                      útját állja és fénytelenbe

                      csurranna könnye.

                      Te óriás vad: gallyak hada

                      öklöd robusztus markolata,

                      s szürke fészek szived.

                      Légy csak az, ki hunyászkodva,

                      nem Istent, embert szolgálva

                      záport hullajt lelked.

                      Megbabonázó erőd helyett

                      légy hát az, ki félve temet

                      előítéletet.

                      Sár-arcodba köpet ne hulljon:

                      gallyas képed csak megbomoljon,

                      s lohaszd mind heved.

                      Ringasson a csöndes Zeusz-kar,

                      légy, ki harc helyett békét akar,

                      s temetne felleget.

                      Megzabolázott karjaiddal,

                      rajtad csirpelő madárszóval

                      ápold mind a heget.

                      Fényes, templomi acélkarral,

                      könnyű szelet keltő motorral

                      varázsolj el engem.

                      Szapora ajkam csak te csitítsd:

                      mezők virágait te hevítsd,

                      mint Nap a fellegen...

                     Azok

  

                      A híd kövér óriás a Szajna fölött

                      Nyújtózik s repednek kövei

                      Alatta ágakat hord a víz

                      A bűn s tudatlanság nővéreit

                      Megmártóznék én de gyenge vagyok

                      Elesett s nyálkás mint egy kavics

                      Csigaként nyújtóznak vak szemeim

                      S oly mindegy bennem a van vagy a nincs

                      Halottak lelkeit gyűjti az ég

                      Máglyán lobognak messzi Gangesz partjain

                      Azok kiknek a nyugtalanság ős ellenség

                      Míg szelek citeráznak a porladás hamvain