2010. szeptember 18., szombat
Versek
Napsugár dala
Rebegő érzület,
tompa kínban tested,
melyet vágy-hurok
fojtogat,
szalagja könnyeidnek,
merő önvád szele
bugyolál körbe,
ó, a hatalmas
kéj hogy elillant,
mit pajkosan
őrzött ölem neked:
csonka csontváz
ma testem,
érted rebegett husom,
de jaj, mint gyönge
kámfor elillant,
s hamis üszög
porát issza lelkem,
én, ki színes égre
leltem benned,
ó, csöndben porladni el,
bozótban, halkan,
hova tán kutya ürít,
s idd fel végső lehelletem,
örök elixírt rejt poharam
csak neked,
s fújjon rongyokká
bár hamis bánat,
a porom érted bágyad:
te, ki oly küklopszi vagy,
vád ajkát nem
hazudja sosem szád,
idd, csak idd
a lelkem porát,
s tudd, van már
hol merengnem,
édene a karcsú nyárnak,
tespedő fényű
víg szerelmem:
gyere, s ölelj fel engem,
hogy hamis sár ne ragadjon,
tiéd mind a nincs-holnapom,
s fellegekben kopott karmom,
hol eső fakad belőlem,
látod, lehullt a szemérmem,
s benned lélegzem majd át
volt ágyunk nyűtt dalát:
szivárvány vagy testemen,
bár kapkodj utánam
csendesen,
hazug s undok a világ:
ölelj porló éteren át...
A szívben őrizve
Mártír dalok rezegnek torkokon:
ünnep helyett fénytelen az éj,
s mint kalap tar fejre,
süpped rá az erőtlen Hold,
örök s egyetlen szerelme:
csontujjaival szonátát
penget a szél,
ó, a keserű vég sok
fájdalmat pakol reánk,
s csak isszuk a sokezer
csillag-talányt,
mert annyira szomjazunk,
s ha fény nincs,
van aranyporunk,
mi hulló virág a szív felett,
s mint bennünkrekedt üzenet
hullanak szét a mélyben,
a zátonyízű kútsötétben...
De ha van tavasz,
hol az álom?
Hol az édes
gyöngyvirágom?
Bennem gyújt tán
örök gyertyát
a kormoskezű Idő,
s úgy őrzöm
percekbe fogva,
mint gyermekét a szülő,
hogy ne hunyjon
soha el,
mint csillag fent,
ha múlni kell...
Ha csobban a szív
Hajnal volt, s a csonka
ég piroslón tápászkodott,
ki aludni igen, de
felkelni még nem legény,
mint ki berúgva
jól végezte dolgát,
s most hortyogva
lehelletével kékít tág eget,
bár fényízzel fellegeket
bont a kelő Nap-tudat,
a csillagok mint jáspiskígyók
riadva siklanak oda,
hol gyáva és sötét köd az úr,
de a tudat legyen fáradt,
erőre kap, s a szív
melegébe burkolózik:
csicseregj madárraj
fák rejtett, védő ölén,
s száradjon a harmat
a járatlan utakon,
palástom s kardom
leoldom én, s e fényben,
mint rőt koldus, megmártózom...
Tél s fagy tespedt emlékei
mind talpam alá hullnak,
s ezer kacagó pillangó
tör fel a nyomán,
s halkan, mint halott, ha kél,
valahol harang hintáz,
oly messzi játékkal,
mint a zúgolódó szél,
ruhám elhullva a földön rég,
takarva a csacsogó gyomot,
virágillatot lop ledér fényükbe,
takarva akár mát, holnapot,
a friss folyó már
bársonyosan ölel,
mint feledett szeretőm
szomorú karja,
ha fény telítette el:
a Nap már a magasban
tornázik egyre,
örök fénnyel megtűzdelve,
s valahol egy hervadó
liliom duzzadva kél,
mint bennem az erő,
ha csókölű partra ér...
Sötétben, pótajakkal
Ó, a ránkförmedt ég,
a vámpír-erő,
szavaink árjának
naptalan tónusa,
sötét fellegek
izzó tánca,
úgy örvénylenek,
s bennük parázsmód
aszik el testünk,
rózsáink únt orcáinkon,
paplanba csavarva lelkünk
kifosztott agarakként loholnak,
s hol lesz végső menedékünk?
Halál, ha csettint, elkorhadunk,
s bennünk a szenvedély,
mint fábaszorult féreg,
úgy sikong, oda már a gyönyör,
s öblös tócsák izzanak,
a parazsak meg lubickolnak...
Hova rohansz világ?
Van-e sisak rossz fejeden,
megállj, a halál les rád
kidőlt kapuk mögött,
s bárgyú képpel majd
rádköszön, mély főhajtással,
kalapját lekapva, mintha
szolga lenne, de nem,
nyakon ragad, s lám
máris fulladás gyötör,
a lét kietlen mezői sírnak
üszkös test-lélek romjaink felett,
s röhögve bár, de múlni kell,
oda szava a messzeségnek...
Ámen...
A ravatalon
Halott a vásznon,
a fejénél könyv,
ereiben oly alvadt a csönd,
a szíve megállt,
e lassú motor,
a hangtalan lét
princípiuma,
s a ciklikus lüktetés
levelei aszva lehulltak
egy pillanat alatt,
akár selymes arcáról
a bánat nyűg nyomai,
kisimult hát minden,
ránc, tér s idő,
s a fogoly szellem
örök hazájába tért,
e megúnt cella meg,
üres menedéke csak
az elmúlásnak,
hullt avar, mi lassan
humusszá rothad
az idő sem szaporítja
a ráncok hadát,
hullva hát a kényszer-bilincs,
az ölén meg kevés rózsa
mereng az összekulcsolt kézben,
s úgy virít, mint hanton
a szeretet zsongása
a fájdalom könnyeitől...
Milyen nyugodt a hölgy arca,
a bánat szele is oly közönyös már,
nincs, mi a szív mélyét marja,
pár örömkönny, mint eső, a lábainál...
2010. augusztus 2., hétfő
Versek XXI
A pillangóhoz
Mint ki kacér, de bolond
nem, oly könnyű fény
emel tenyerén,
s röppensz, mint
parány vitorla szellők
gyönge, riadt ívén,
s oly butácskán csapongsz,
ölén a befülledt
délutánnak, egyetlen
királynője szelíd,
de tüskés rózsámnak:
fényt csókolnak
verdeső szárnyaid,
s valahol messze
levendula nyújtja
illatozó karjait
csak neked,
kit a szél is
társának becéz,
mint könnyű
virághullás, most
olyan vagy nekem,
s én talán
merengő délibáb
pontnyi, tűnő
szemedben...
Holt vizek a merengés partjain
Halott virágok
bús szemgödrödben,
ravatalod elkorhadt rég,
s úgy engedték hajdan
száraz koporsódat a földbe,
mintha bánat nyüge nem
csapdosta volna ízekre
a szárazajkú szivet,
mintha bár senki sem
nevet, de nem történt
volna semmi, s észrevétlen,
mint az idő, a szívre
szorítva-fogó kéreg ül,
a közöny a homloküregbe
szakad, s a lomtalanítatlan
évek csak cammognak,
kihűlt tea íze kavarog
emlékeinkben, s bitang
bitó képe dereng
könnytelen szemünk mélyén,
tótágast állva, akár
az idő maga,
kit temettünk egykor,
tán rutinnal, rég
bomló csonttömeg
csak szürke iszapban,
az idő halott,
mint érzéseink
a mozdulatban...
A csönd is oly feszes,
mint valami agyonszúrkált
viaszbáb, kit egys
szertartásban átkoztak el,
s bomló tetemeket
sodor a víz,
miként emlékeinket
a sercegőn lüktető szív,
mélybe zuhant valami,
s rezzenéstelen arccal
nyugtázzuk, hogy valakit
megint golyó ítélt
örök csöndre,
s csak az avar
zörögne időnk
csonttalpa suhanása
alatt, s ránkförmedt
fertőnk iszonya bűzlik
valahol mélyen,
mintha valami
eltemetetlenül heverne
testünk szorításában,
az értéktelen világ
meg röhögve virul
és dagonyázik, mintha
a sertéslétben oly
izzón örök mámor
és kedv virulna,
csak nekünk, csak ma,
és csak olcsóbban,
mint máshol,
a halál a kaszáját feni,
mireánk vár,
s csak remélhetjük,
hogy a sodró hányingert
s iszonyt tán
a Gangesz majd elnyeli,
e meredő képzetek
csöndes, lágy folyama,
mi testünk hamujának
biztos bölcsője,
s lágyan, tán gyermekin
valahol a tudatunk
feleszmél, sosemvolt
idők határtalan,
víg ölén, hogy
a sárban lent virág
csak a bolondnak
kél nyílva, ki
talán még remél,
ki folyik az idők
lágy víztestén
az örök-titok
óceán felé oly
barbártalanul,
miként a lét
a legszebb álmaiban,
ha fázós szíve csordul...
Ez jutott...
Egy azték pap dala
A Nap mintha ereit vágta
volna fel, oly borongós
vértócsában tesped
szürke hegyek komótos,
fáradt ölén, és süpped
egyre csak lejjebb,
rabláncokon befogott
test megadásával,
hol még valahol lüktet
az élet, csak az ereje
halvány, olyan gyenge,
a föld mélyén meg
rinocérosz-isten az úr,
a tobzódó bolond,
ki embervérre éhes,
s ha nem olthatja szomját,
bosszúból a Napot
nem engedi fel,
ha szólalna az ébredő
reggel, rabláncra hányt
tagjain gyönyörködne,
mint leölt társain
a hajdan élt ősember,
mi ezért ontunk
hosszú száz évek óta
üszkös templomainkban
gőzölgő embervért,
s kitépett, még lüktető
szivet is ezért emelünk
oltárodra, ó Vitzilipoktli,
te, a homály örök bugyraiba
rekedt égő kőhalom,
ereink folyásának
attribútuma, kitől
a Nap is retteg,
ha, mint sólyom,
lebbenő fénnyel alászáll,
benned az erő hatalma,
s tán vétkezünk, ha
izmos tested husába
mélyed ekénk vasa
meredőn, felbolygatva
pillanatnyi rendjét,
de munkával termelnünk,
aratnunk s ennünk kell,
s ha kell, áldozunk,
hogy a patakzó vér
fájdalmadat is enyhítse,
s szentek a hullák,
kiknek testét a
templomfal tövébe
vetve a jónép szedi
s hordja szét, örök,
megbecsült ereklyeként,
ha kell, ítélj minket
örök sötétségre,
ha rossz s únt szolgáid
vagyunk, de tudd,
boldogan szolgálunk,
s félelmeink örökre
csitult kedvedre vannak,
te hatalmas, kinek
husa örök táplálónk,
s rejtett bölcsőnk
is a túlvilágon, ha
zsákba kötözve,
összefűzve alászállunk
örökre...
Miénk a kegyed s
tiéd az életünk,
vedd hát ajkunk
gyümölcseit, s kupád
készítsd, hisz
szertartás készül,
neked, jámborul...
Az erdő fényei
Ajkatok hogy csacsog,
keskenyen, vibrálón,
halkszavú patakjai
a szűrtfényű erdőknek,
lenge sodrás testetek,
mely mint a bársonyos lepel,
a fényben sodródik tova,
harang zúgását hallom,
valahol messze,
mint merengő fénnyaláb,
oly tiszta,
s ezüstölelése játszik velem,
fel-le, fel-le,
mint hintázó gyermek,
olyan nekem,
elindulok lassan,
vékony ösvény
a biztos visszaút,
s madár rebben fel halkan
a megzavart csend húrjain,
cikázó kellem ő is nekem,
s valahol bennem
tág mezők virágai nyílnak,
melyek tán gyorsan elmúlnak,
mint a szűkreszabott élet
mozgó lábaim alatt...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

