Napsugár dala
Rebegő érzület,
tompa kínban tested,
melyet vágy-hurok
fojtogat,
szalagja könnyeidnek,
merő önvád szele
bugyolál körbe,
ó, a hatalmas
kéj hogy elillant,
mit pajkosan
őrzött ölem neked:
csonka csontváz
ma testem,
érted rebegett husom,
de jaj, mint gyönge
kámfor elillant,
s hamis üszög
porát issza lelkem,
én, ki színes égre
leltem benned,
ó, csöndben porladni el,
bozótban, halkan,
hova tán kutya ürít,
s idd fel végső lehelletem,
örök elixírt rejt poharam
csak neked,
s fújjon rongyokká
bár hamis bánat,
a porom érted bágyad:
te, ki oly küklopszi vagy,
vád ajkát nem
hazudja sosem szád,
idd, csak idd
a lelkem porát,
s tudd, van már
hol merengnem,
édene a karcsú nyárnak,
tespedő fényű
víg szerelmem:
gyere, s ölelj fel engem,
hogy hamis sár ne ragadjon,
tiéd mind a nincs-holnapom,
s fellegekben kopott karmom,
hol eső fakad belőlem,
látod, lehullt a szemérmem,
s benned lélegzem majd át
volt ágyunk nyűtt dalát:
szivárvány vagy testemen,
bár kapkodj utánam
csendesen,
hazug s undok a világ:
ölelj porló éteren át...
A szívben őrizve
Mártír dalok rezegnek torkokon:
ünnep helyett fénytelen az éj,
s mint kalap tar fejre,
süpped rá az erőtlen Hold,
örök s egyetlen szerelme:
csontujjaival szonátát
penget a szél,
ó, a keserű vég sok
fájdalmat pakol reánk,
s csak isszuk a sokezer
csillag-talányt,
mert annyira szomjazunk,
s ha fény nincs,
van aranyporunk,
mi hulló virág a szív felett,
s mint bennünkrekedt üzenet
hullanak szét a mélyben,
a zátonyízű kútsötétben...
De ha van tavasz,
hol az álom?
Hol az édes
gyöngyvirágom?
Bennem gyújt tán
örök gyertyát
a kormoskezű Idő,
s úgy őrzöm
percekbe fogva,
mint gyermekét a szülő,
hogy ne hunyjon
soha el,
mint csillag fent,
ha múlni kell...
Ha csobban a szív
Hajnal volt, s a csonka
ég piroslón tápászkodott,
ki aludni igen, de
felkelni még nem legény,
mint ki berúgva
jól végezte dolgát,
s most hortyogva
lehelletével kékít tág eget,
bár fényízzel fellegeket
bont a kelő Nap-tudat,
a csillagok mint jáspiskígyók
riadva siklanak oda,
hol gyáva és sötét köd az úr,
de a tudat legyen fáradt,
erőre kap, s a szív
melegébe burkolózik:
csicseregj madárraj
fák rejtett, védő ölén,
s száradjon a harmat
a járatlan utakon,
palástom s kardom
leoldom én, s e fényben,
mint rőt koldus, megmártózom...
Tél s fagy tespedt emlékei
mind talpam alá hullnak,
s ezer kacagó pillangó
tör fel a nyomán,
s halkan, mint halott, ha kél,
valahol harang hintáz,
oly messzi játékkal,
mint a zúgolódó szél,
ruhám elhullva a földön rég,
takarva a csacsogó gyomot,
virágillatot lop ledér fényükbe,
takarva akár mát, holnapot,
a friss folyó már
bársonyosan ölel,
mint feledett szeretőm
szomorú karja,
ha fény telítette el:
a Nap már a magasban
tornázik egyre,
örök fénnyel megtűzdelve,
s valahol egy hervadó
liliom duzzadva kél,
mint bennem az erő,
ha csókölű partra ér...
Sötétben, pótajakkal
Ó, a ránkförmedt ég,
a vámpír-erő,
szavaink árjának
naptalan tónusa,
sötét fellegek
izzó tánca,
úgy örvénylenek,
s bennük parázsmód
aszik el testünk,
rózsáink únt orcáinkon,
paplanba csavarva lelkünk
kifosztott agarakként loholnak,
s hol lesz végső menedékünk?
Halál, ha csettint, elkorhadunk,
s bennünk a szenvedély,
mint fábaszorult féreg,
úgy sikong, oda már a gyönyör,
s öblös tócsák izzanak,
a parazsak meg lubickolnak...
Hova rohansz világ?
Van-e sisak rossz fejeden,
megállj, a halál les rád
kidőlt kapuk mögött,
s bárgyú képpel majd
rádköszön, mély főhajtással,
kalapját lekapva, mintha
szolga lenne, de nem,
nyakon ragad, s lám
máris fulladás gyötör,
a lét kietlen mezői sírnak
üszkös test-lélek romjaink felett,
s röhögve bár, de múlni kell,
oda szava a messzeségnek...
Ámen...
A ravatalon
Halott a vásznon,
a fejénél könyv,
ereiben oly alvadt a csönd,
a szíve megállt,
e lassú motor,
a hangtalan lét
princípiuma,
s a ciklikus lüktetés
levelei aszva lehulltak
egy pillanat alatt,
akár selymes arcáról
a bánat nyűg nyomai,
kisimult hát minden,
ránc, tér s idő,
s a fogoly szellem
örök hazájába tért,
e megúnt cella meg,
üres menedéke csak
az elmúlásnak,
hullt avar, mi lassan
humusszá rothad
az idő sem szaporítja
a ráncok hadát,
hullva hát a kényszer-bilincs,
az ölén meg kevés rózsa
mereng az összekulcsolt kézben,
s úgy virít, mint hanton
a szeretet zsongása
a fájdalom könnyeitől...
Milyen nyugodt a hölgy arca,
a bánat szele is oly közönyös már,
nincs, mi a szív mélyét marja,
pár örömkönny, mint eső, a lábainál...
