Kavicsok, hajadon

                             Kavicsok

                            Villamossínek között fekszünk:

                            mi, a kavicsok útált seregei,

                            vánszorogva múlik napunk,

                            s nem metszi nyakunk vagonok

                            kerekei. Talányokban hiszünk,

                            ápolatlan hancúrozásban,

                            s meghalunk, ha ősz szava rothad

                            a messzi, fagyos hóolvadásban...

                         hajadon

                            züllés az arcon fakó

                            mosolyra hasonlít tán

                            de inkább egy rothadó almára

                            virágeső kint a havazás

                            alulírtál engem

                            szörnyecskés füzetedben

                            ajkadon kiló máz

                            ujjaidról csurog az

                            utálkozás leve

                            hárman voltunk az esőben

                            én az élet és a megvetés

                            elsiklottunk egymás mellett

                            illetve a harmadik

                            belezuhant az arcomba

                            már járni sincs erőm

 

Mementó 3, Rózsák s koloncok, Te lágy, isteni szűz

                         Mementó 3

                            Fut, rohan a sárdobáló szél.

                            Zavaros fejében sok ezer

                            gondolat ered, bugyogva kél,

                            s mind csak azt súgja: Isten legyél,

                            isten legyél...

                       Rózsák s koloncok

                            Világok bomlásával takargattalak.

                            Az élet hanyag: nyakán kolonc az Idő.

                            Berúgott kövek nyüszítenek, ha lépek:

                            és sutba vágva rég remény, hit, szerető.

                            Lapos fények a lámpák rossz szegélyeken.

                            A Halál búzát arat, mérgezett búzát.

                            Ki fösvény: únt létbe üvöltéseket csen,

                            míg bennünk dalol vagy fáj a ködtestű Isten...

                 Te lágy, isteni szűz

                            Láttalak: mintha értem súgna szád.

                            Világ-angyalként szárnyad víg: repes.

                            Ajkad málnaízt ad, s nem rontja vád:

                            Bűvkörben eléri: engem szeress!

                            Halált ittam én, forró, vad nedűt.

                            Harcokban tékozlón kardom szakadt.

                            Nem láttam soha emberi derűt:

                            míg sorsom lassan s monoton haladt.

                            Vándor: ki ennem adtál, ha kértem,

                            s takartál, ha megfojtott szemérmem,

                            odúd nyisd tágra, bekéredzkedek,

                            fáklyád lágy tüzére tekeredek.

                            Ha harcba hívsz, te tudod: ott leszek,

                            mi, a világ-lelkű, bágyadt szüzek:

                            mint férfi s nő: egymásba temetnek...

Illúzió, Könnyű esti szonett

                       Illúzió

                            Vörösben nyújtózik most fent a Nap:

                            Olyan Ő, mint kit szent álmok gyúrtak.

                            Teste alatt pázsit a fű, hanyag

                            vágyak nyers illóolajai.

                            Az Élet megtanított: ne kérj, ha

                            pénzed már kánaánba szórva rég.

                            A Világ fölött meg mint óriás

                            nyújtózik a zord felleg: Halál-kép.

                            Féltettelek magadra hagyni: már

                            elillant rég vágyad, büszkeséged,

                            mint tarka füvek friss illatai,

                            s távol vagy, mint Nap: rőt szenvedélyed...

                 Könnyű esti szonett

                            „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,”

                            nekem lombok léha s kósza táncát talán,

                            míg tikkadt sólyomként ránehezedik a csend,

                            kolompol az esti szél, mint részeg talány.

                            Az alvó csillagok sutba dobott morzsák,

                            rajtuk nehezékként a tányér, üres Hold,

                            s míg kövek mélyén a vakond alussza álmát,

                            a tolongó esti felleg veszett esőt ont.

                            Rám akasztott nehezék most minden csöndes perc.

                            A sodró patak monoton zúgja panaszát,

                            míg egy szöcskehad ügyetlen szerenádot bont,

                            az égbolt fent megreped, s fényesőért jajong.

                            Bennem halk szonáta zsong, megannyi hűtlen terc,

                            míg árnyékként hordom magamban Isten bánatát.

Hajnalt aszaló, Exodus, Halkan

                        Hajnalt aszaló

                            Üresen nyújtózik most az Éj.

                            Patkós, ezer lábán csillagok,

                            s ha megfagy benne a szenvedély:

                            mint gubós csiga: elpusztulok,

                            elpusztulok...

                           Exodus

                            Agyam parolázó herceg.

                            Miért e tompa s játszi köd?

                            Megfúlni ezerszer benne,

                            míg a lélek aranyat köp,

                            ha köp.

                              Halkan

                            Nem a lángot akartam elcsenni,

                            szemed kék tavában megfürödni,

                            ráégni forrongó lelkedre,

                            csak elmúlni benne mindörökre...

Vers a nihilről, Valahol

                            Vers a nihilről

                           Vad szelek viharában nem érezlek én.

                           Voltál, vagy, leszel, de belőlem kihulltál,

                           mint kőris fárasztó milliónyi magja,

                           s jövőnknek nincs tiszta lapja,

                           mert tudod, a magokat elenyészi az idő:

                           de valahol még szárba szökken ő,

                           valahol szerelmet őröl a konok szél marka.

                           Eldobott ronggyal van teste betakarva

                           egy másik idősíkban, hol halál roggyan,

                           s a szív szava vad dobszóra dobban

                           az erdő kietlen rejtekén.

                           Magokat őrölni jöttem én,

                           fáradtan,a szerelem tengerén...

                    Valahol

                           Láttalak füzér lombok között:

                           mint madár, kit lángok tüze rettent,

                           havazó télbe temetkező nyár:

                           valaki tán vár, valaki tán vár.

                           A csended szent hajlék még énnekem.

 

Asszociációk, [Kozmosz kering...]

                      Asszociációk

                           Ó, az ezertagú falka

                           Lesöpri Grönlandról az örök nyugalmat

                           Megkeseredett az ősz

                           Itt hajlékony honomban

                           Leveleit lomhán s büszkén

                           Söpri le testéről a vadóc szél

                           Árnyék és fény, mondhatod

                           Te, kinek az estidő az otthonod

                           S tarka öllel várod majd a telet

                           Hol itt a kikelet

                           Hol itt a kikelet

                           Szemérmetes levélzápor, Te

                           Nem hallani a kövek

                           Fájó morgolódását

                           Csak ha a szél fütyül

                           Ezer andalgó nótát

                           A csillagok lekéretszkednek

                           A Földre, hogy egy utolsót

                           Szívjanak pozsgás levegődből

                           Ősz, még nem csípős a tested

                           De a tél azzá dögönyözi

                           Ha kél az idő

                           S belerokkan a büszkeséged

                           - Látod: telihold van...

                     [Kozmosz kering...]

                           Kozmosz kering lábaid tövén,

                           Isten vagy s légy átkozott,

                           Korunk. Hajadban a fény elaszva rég,

                           Szentimentális blues kereng

                           Fejedben, s olyan vagy, mint a légy,

                           Oly szemtelen s merész piacok

                           Árkádos bűzei közt. Vad mulandóság

                           Int, s te vakon követed.

                           A hajnalt nem ismered.

                           Mégis forró fényben égsz,

                           Te sáros s mocskos merész

                           Rátarti özvegy. A Halál csak

                           Ajándék, de nem neked.

                           Vidd s lógasd fel álnok fejed

                           Bűnök tarka körforgásában.

                           A halál így sem

                           Teérted jön el.

Asszociációk Apollinaire-re, Apocalypse á' la Baudelaire

                  Asszociációk Apollinaire-re

                            Vörös a feje és kövér

                            Arcod keskeny és hófehér

                            Kedves Szerelmesem

                            Halott a nyár és

                            Karcsún ringat az ősz már

                            Lombtalan álnok

                            Vastag bükkfák alatt

                            S csak várok

                            Csak terád várok

                            Lefejtett nyűgökkel

                            Megcsapolt szívvel

                            Ráhajtom konok arcom

                            Vidám, kecses arcodra

                            A tiéd vagyok

                            Ősz sután

                            Szerelmes, Ősz évszakom

                            Tudod: hamis a nyár

                            Hamis a virág forró szivén

                            Tág öle nem nyújt táptalajt

                            Neked s nekem

                            Virágom

                            Őszöm

                            Minden kincsem beléd vetem

                            S lehajtom nyakadra fejem

                            Holnapután

                      Apocalypse á' la Baudelaire

                             Zokog a Nap, sírokat vet fel a föveny,

                             romlott húsú piócák tekergik a fényt:

                             övék a nap, Isten s a bitang szerelem,

                             bábjukat a téli szél fújja szerteszét.

                             Ledőlt kereszt most a Föld, arcok rothadnak,

                             s úgy hiszik, a megváltás egyedül övék:

                             a pénzek holt körmeik közt szerteszét folynak,

                             bomló csonttetemüktől büdös a vidék.

                             Nem isznak ők buzgó, friss forrás vizéből,

                             olyan, mintha élnének, de létük hazug:

                             köpnek rá messze, mit nyújt Isten tenyérből,

                             romló-nyüzsgő féreg csak minden test-szavuk.

                             Átok, viharvert, balga-büszke hegyvidék:

                             Mordor zord völgyeiben virág nem nyilall,

                             megkésett már minden szó s tiszta szenvedély:

                             a láncra vert fényre dühös falka rivall.

                             Aláásva becsület, rothad a lét tava:

                             Hádész zúgó kacaját veri fel a szél,

                             volt ember, nincs is tán és nem is lesz soha:

                             kiben szeretni s nem gyűlölni jár a vér.

                             Elcsöndesül minden, csillagok sodródnak

                             messzi Tejútos-palota sikátorain:

                             s a Nap, mintha tán utolsót dobbanna még,

                             eltűnik a hörgő rögök zűrös bugyrain...

Novemberi köd, Allegro

                     Novemberi köd

                           Keresztbe dobott lécen

                           egyensúlyoz az Idő,

                           miközben a Szél gyermekeit

                           csitítja szirteken szőtt fészkekben,

                           hogy aludjanak,

                           egyensúlyozzanak,

                           mint apjuk, s majd

                           kevély szárnyaikat bontsák

                           surranó emlősök után.

                           Ó, az Idő, homokórám

                           lassan lepereg,

                           vákuumba csomagolva

                           már minden érzés,

                           műanyag ez is, mint

                           Lilu mosolya, s borgőzös,

                           mint a duhaj Balázs tekintete.

                           Alvó emberek magukban

                           hadakoznak, s szörnyűt látnak:

                           pusztulást, havazó nyarat,

                           erkölcsi hullákat, de az Én

                           szikár talajon dorbézol tovább,

                           miután felébredtek.

 

                       Allegro

                           Ha havazik: bennünk van az Isten:

                           fél, remél, és tán kövek közt mereng.

                           Palástját rég elbontotta a szél,

                           s mint kövesült fa, út mentén zenél

                           bontó szelek viharvert húrjain...