2012. február 14., kedd
Versek III
Csontos paraméterek I.
Csontsovány az idő,
s mint halál leng
a fejünk felett,
hisz tisztaságot
sosem néz ő,
kihalt, rongyos
akol helyett...
Bennünk szennygöngyöleg
zokog,
valami tévútba
hullott remény,
hajdan szív volt,
de most úgy kopog,
mint sárrá fagyott
ó-szentély...
Megkopott óriások
vagyunk,
láncos pöröly a szó
ajkunkon,
nem adunk, csak
fényt rablunk
betonná förmedt
vád-utunkon...
A kaszás meg csak
szilajan feni,
mit a sors rossz
kezébe tekert,
s gyötrő éltünket
boldogan veszi:
mintha ő lenne
az édenkert...
Csontos paraméterek II.
Süvít a tájon
az átok-vert szél,
rossz, bolond szélmalmokkal
karöltve küzd,
fesztelen idők mellén
csonttalan kutyák ugatnak,
s aláásva rég alantasan
az igaz szenvedély...
Démonok füdrőznek
önnön nagyságukban,
elfuserált szeretők
lábaikat nyalják,
s bolond itt az
fázón, ki szívét
asztalra téve
szolídan jó szót
koldul tudatlan...
A becsület rég
láncratekert
kígyó-jel,
hamis vágyak
fodrozzák
unos-úntalan,
zavart világunk
tomboló, sápadt
iszonyát
meg nyeljük, mint
maszlagot, szakadatlan...
Bűntelen, ki ide
őszintének születik,
s csak tépetlen
gerinccel a fény
szerint élne,
de a kifordult
világ feneketlen
felszippantja
őt is rossz űrjébe
mindörökre...
2012. február 13., hétfő
Versek II
A halál leple
Könnyű vagy vándor:
sóhajod, mint lepke szél
üvöltő erdők mögött;
szíved egyszer hazatér...
Bánat rőt terhe nyom,
szavad fuldokló veszély,
csigaléptű nesz oson
kihűlt szíved rejtekén...
Nem nézel palotát,
tivornya-kocsma sem vonzz,
ó-szellemek halk szavát
fájós kedvvel hallgatod...
Bús rabigát nyög a Hold,
nádas zizzen szertelen,
megszokta e vén bolond, hogy
közel a veszedelem...
Tékozló szél heve zúg,
felsír bent a félelem:
gyönge légy vagy, ki elhull a
csillagszínű földeken...
Új nap kél mindhiába,
porba hullt tág kedv s magány:
az ég lágy óceánja
könnyel áztat zord halált...
Kikerics nyíl csontokon,
rajta tücsök hegedül,
ennyi maradt: s eloson
az éj, ki nappalt elkerül...
Mindünkben ott a halál,
rajta fénytelen mosoly:
megannyi éltet zabál,
ki minket csak átkozol...
Eltűnik a hó, a nyár,
szívünk öröme fakul,
s ha éltünk dűlőre jár,
kiolt minket cudarul...
Nincsenek már csillagok,
szépség nekünk nem köszön,
fénybe-fagyott hajnalok
tág nyílása sem öröm...
Kövek s hegyek zörögnek,
talpunk alatt lég sivít:
elhalt képzetek élnek,
ki múlik, mindezt az vidít...
Ó, itt gonoszság...
Ó, itt gonoszság lappang
és félelem,
árvácskák közt tetvek
köröznek,
gyors hajtűkanyarokban
sápadt idő vacog,
s röfög lent minden
csillag a sárban...
Neonfény virít, szívtelen,
est olajos csendjén
vak lepkék köröznek
fel a szebb jövő felé,
szüntelen,
s csak hideg fény
árkán nyugodhat testük,
mi meg csak zabálunk
kéjelegve, röhögve
a máson,
bárgyú tekintetünk
valami üres lepel,
s felgyúl a széllel
egy sóhaj-átok,
mely nem csitul,
mint vak szomjunk,
öntelt szívünk felett...
2012. február 9., csütörtök
Versek
Kinn még fény lobog...
Kinn még fény lobog
Apolló inge mögött,
valami szívó, forrongó,
szeszély fény,
s az ég tiszta,
de mintha a távolban
ködös lenne,
miként a
sápadt erkölcs,
mely fénylik,
de oly vak, mint
tisztben az akarat:
félek, koporsó száll
alá mélyen kivájt földbe,
s a semmibe forr
szándék, kedv, idő
s lélek, a borzongás
főtt illatát rég feledve...
Otthontalan fény
gyötör, mint ki hamis,
pedig csak láztalan
ölelés késztet mindig
friss csókra;
a magány szele
forrva bugyog
rőtléptű talpaim alatt...
A fecskékhez
Ó, ti fecskék,
könnyű légtornászai az égnek,
alacsony már repüléstek
a nyárvég lassan bukó
napjain:
íz táncotok, valami
bársonyittas, könnyű fuvallat,
s már érzitek, hogy
szép napjaitok
alkonyba futnak,
ha sátrat nem bontva
tovább csacsogtok
lengén, fesztelen,
az éj konok
s lassan harmatot
sem ad,
a virágok szép köntöse
meg elhull némán
valami fázós szürkületben:
okos testetek drótokat
nem ural fénylőn,
ha megkopik a táj színe,
napja, s ránkköszön
az elmúlni vágyó,
fájó őszi szél...
Eltűnik a ragyogás,
éjbe hull a mámor,
s füst, hideg íz
marad meg szánkban,
valami kopott fénytelenség,
míg a fagyott levegő
a csontunkig hatol...
Daktilusokban
Könnyü a légben a fény-csobogás,
angyali szóban a könny-zokogás,
esti mesében a szív ragyogás,
gyermeki énben a szép rianás.
Vérzö szivemben a hajnali szó
új napot súg neki: kelleme jó.
Meghal temetve az emberi hév,
égben a fény igaz éltet igér.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


