A pillangóhoz
Mint ki kacér, de bolond
nem, oly könnyű fény
emel tenyerén,
s röppensz, mint
parány vitorla szellők
gyönge, riadt ívén,
s oly butácskán csapongsz,
ölén a befülledt
délutánnak, egyetlen
királynője szelíd,
de tüskés rózsámnak:
fényt csókolnak
verdeső szárnyaid,
s valahol messze
levendula nyújtja
illatozó karjait
csak neked,
kit a szél is
társának becéz,
mint könnyű
virághullás, most
olyan vagy nekem,
s én talán
merengő délibáb
pontnyi, tűnő
szemedben...
Holt vizek a merengés partjain
Halott virágok
bús szemgödrödben,
ravatalod elkorhadt rég,
s úgy engedték hajdan
száraz koporsódat a földbe,
mintha bánat nyüge nem
csapdosta volna ízekre
a szárazajkú szivet,
mintha bár senki sem
nevet, de nem történt
volna semmi, s észrevétlen,
mint az idő, a szívre
szorítva-fogó kéreg ül,
a közöny a homloküregbe
szakad, s a lomtalanítatlan
évek csak cammognak,
kihűlt tea íze kavarog
emlékeinkben, s bitang
bitó képe dereng
könnytelen szemünk mélyén,
tótágast állva, akár
az idő maga,
kit temettünk egykor,
tán rutinnal, rég
bomló csonttömeg
csak szürke iszapban,
az idő halott,
mint érzéseink
a mozdulatban...
A csönd is oly feszes,
mint valami agyonszúrkált
viaszbáb, kit egys
szertartásban átkoztak el,
s bomló tetemeket
sodor a víz,
miként emlékeinket
a sercegőn lüktető szív,
mélybe zuhant valami,
s rezzenéstelen arccal
nyugtázzuk, hogy valakit
megint golyó ítélt
örök csöndre,
s csak az avar
zörögne időnk
csonttalpa suhanása
alatt, s ránkförmedt
fertőnk iszonya bűzlik
valahol mélyen,
mintha valami
eltemetetlenül heverne
testünk szorításában,
az értéktelen világ
meg röhögve virul
és dagonyázik, mintha
a sertéslétben oly
izzón örök mámor
és kedv virulna,
csak nekünk, csak ma,
és csak olcsóbban,
mint máshol,
a halál a kaszáját feni,
mireánk vár,
s csak remélhetjük,
hogy a sodró hányingert
s iszonyt tán
a Gangesz majd elnyeli,
e meredő képzetek
csöndes, lágy folyama,
mi testünk hamujának
biztos bölcsője,
s lágyan, tán gyermekin
valahol a tudatunk
feleszmél, sosemvolt
idők határtalan,
víg ölén, hogy
a sárban lent virág
csak a bolondnak
kél nyílva, ki
talán még remél,
ki folyik az idők
lágy víztestén
az örök-titok
óceán felé oly
barbártalanul,
miként a lét
a legszebb álmaiban,
ha fázós szíve csordul...
Ez jutott...
Egy azték pap dala
A Nap mintha ereit vágta
volna fel, oly borongós
vértócsában tesped
szürke hegyek komótos,
fáradt ölén, és süpped
egyre csak lejjebb,
rabláncokon befogott
test megadásával,
hol még valahol lüktet
az élet, csak az ereje
halvány, olyan gyenge,
a föld mélyén meg
rinocérosz-isten az úr,
a tobzódó bolond,
ki embervérre éhes,
s ha nem olthatja szomját,
bosszúból a Napot
nem engedi fel,
ha szólalna az ébredő
reggel, rabláncra hányt
tagjain gyönyörködne,
mint leölt társain
a hajdan élt ősember,
mi ezért ontunk
hosszú száz évek óta
üszkös templomainkban
gőzölgő embervért,
s kitépett, még lüktető
szivet is ezért emelünk
oltárodra, ó Vitzilipoktli,
te, a homály örök bugyraiba
rekedt égő kőhalom,
ereink folyásának
attribútuma, kitől
a Nap is retteg,
ha, mint sólyom,
lebbenő fénnyel alászáll,
benned az erő hatalma,
s tán vétkezünk, ha
izmos tested husába
mélyed ekénk vasa
meredőn, felbolygatva
pillanatnyi rendjét,
de munkával termelnünk,
aratnunk s ennünk kell,
s ha kell, áldozunk,
hogy a patakzó vér
fájdalmadat is enyhítse,
s szentek a hullák,
kiknek testét a
templomfal tövébe
vetve a jónép szedi
s hordja szét, örök,
megbecsült ereklyeként,
ha kell, ítélj minket
örök sötétségre,
ha rossz s únt szolgáid
vagyunk, de tudd,
boldogan szolgálunk,
s félelmeink örökre
csitult kedvedre vannak,
te hatalmas, kinek
husa örök táplálónk,
s rejtett bölcsőnk
is a túlvilágon, ha
zsákba kötözve,
összefűzve alászállunk
örökre...
Miénk a kegyed s
tiéd az életünk,
vedd hát ajkunk
gyümölcseit, s kupád
készítsd, hisz
szertartás készül,
neked, jámborul...
Az erdő fényei
Ajkatok hogy csacsog,
keskenyen, vibrálón,
halkszavú patakjai
a szűrtfényű erdőknek,
lenge sodrás testetek,
mely mint a bársonyos lepel,
a fényben sodródik tova,
harang zúgását hallom,
valahol messze,
mint merengő fénnyaláb,
oly tiszta,
s ezüstölelése játszik velem,
fel-le, fel-le,
mint hintázó gyermek,
olyan nekem,
elindulok lassan,
vékony ösvény
a biztos visszaút,
s madár rebben fel halkan
a megzavart csend húrjain,
cikázó kellem ő is nekem,
s valahol bennem
tág mezők virágai nyílnak,
melyek tán gyorsan elmúlnak,
mint a szűkreszabott élet
mozgó lábaim alatt...
