Versek X

 
               Szonett egy ledér lányhoz
 
 
               Ajkaid gyöngynektárja zsong
               szívemben, rég várt csók fénye,
               könnyű méh esti röpte dong
               talán, kosarában méze,
 
               hajnal fénye szemedben rajz,
               felleg-ború csöndje tódít,
               érzés gyöngeség-éle hajt,
               szived kikericse bódít... 

 
               Szunnyad a fázó értelem,
               holt-mezőt súgó érzelem
               lelked csend bódult virága,
 
               zabolátlan kéj talánya,
               s hol szeled melege remeg,
               nyújtsd fakó szíved, ölelet...
 
 
 
                             Éjféli horror
 
 
               Borzadály szült egy csillagtalan estet,
               halott húzott fára bolond mód nyestet,
               csontjait rossz kézzel megropogtatta,
               gyönge csepp-húsát fogával morzsolta,

               a teliholdra ugatott egy nagyot,
               magában átkozva élőt és papot,
               sírból kikelni holtaknak segített,
               volt úgy, kit oszló kézzel leterített,
               csak azzal nem számolt e derék sereg,
               hogy Rambó vad mordályával
               életüknek véget vetett...
 
 
 
                  Halál-fagy dereng
 
 
               Mint mikor felleg temet Napot,
               rávetítve sötét bánatot,
               mint mikor jég ver el gabonát,
               átkozva sok emberi munkát,
               mikor ajkad nem nyitja talány,
               zord fagy terem csak lépted nyomán,
               mikor Napod végleg aláhull,
               s a harangszóban vég-jaj kondul,
               szívem örök néma sírba hull,
               s minden virágom önszínébe fúl...
 
 
 
                 La nuit est la mort
 
 
               Zabolátlan hercegnő az éj,
               üres felleg-vágy él szívében,
               aszott, csont ujjai közt csillaghad
               pereg, porladó gyöngy képében,
               a Hold vágyát, hogy éljen, megtöri,
               szívét csillag-szilánkokként a tóra
               veti, s bugyután gurgulázva kacajt
               süvölt, tépázva meztelen fákat,
               nincs benne más, csak gonosz önimádat,
               s valahol egy nemes felleg könnyezve
               zokog, gyémántcseppjei mint harmatok,
               mit szív magába a föld öreg teste,
               vétkeit az éjnek mind magába temetve...

               La nuit est la mort.
               E gyönge dallam
               lágyan szárba szökken rajta,
               s mint múló virág nyílik
               évezredes csönd-bánatok közt
               megmásíthatatlan...
 
 
 
                  Csöndben az időhöz
 
 
               Érzések kőrisek közt keringnek,
               mint elbújt szelek, gyenge sóhajok,
               mint kik megtérni sosem képesek,
               úgy szunnyadnak a zöld lomb-csarnokon...
 
               Arcátlan csöndet telít madárvisszhang,
               örömujjongás csöppnyi kebelben,
               versenyez az elmúlással e dal,
               mily csoda repes e csőr-üzenetben...
 
               Az idő mégis kis szívet szakajt,
               mindegy neki, hogy állat, ember dalol,
               valahol sáros tetemet hajt
               az időfolyam, e konok akol...