Angyal vagy...
Arcod ablak,
Holdra néző
szelíd vágy,
mosolyfüzér,
gyöngykláris vagy,
csend-talány...
Rózsa ajkad,
olvadó vagy,
mint a nyár,
szemed gyöngymag,
kék üveg-Nap,
szelíd láng...
Mint ki örök
fénybe kacsint,
úgy csacsogsz,
ne takard el
szelíd fejjel
gyöngy Napod.
Virág vagy, fény,
üveg színén
arany-mag,
érted repes
dalom s csendben
a holnap...
Gyöngyfény mosoly
ha hozzám szól,
oly öröm,
érted fohászt
bont lelkem s a
szívözön...
Kandalló tüze...
Kandalló tüze
örök, belső hév,
hol bánat pusztul
s szerelem kél...
Mint lángnyelv, csacsogsz,
ontsz magas imát,
falat mar karod,
s tán bolond, ki lát...
Szem gyilkosa vagy,
örök szenvedély,
öntűzben égő
játszó kedv-szeszély.
Női kar karod,
mely mindent befon,
átok vagy vajon,
vagy Paradicsom?
Lángnyelved sziszeg,
pőre kígyó-vágy,
ám meleg szived,
otthon tisztaság...
Tehozzád szólt most
pár sorban dalom,
menedék vagy te,
meleg oltalom...
A holnaphoz
Mosolyarcú
kedves holnap,
havad száll fent,
önzetlen vagy:
Szunnyadó tő
rózsa-álmod,
csillaghad jő,
tisztaságod.
Virulj, csacsogj,
skarlátbő kincs
szálló havad,
tó tükre ring
fent egedben,
mint édenben
szálló harmat,
vagy te nekem,
befont ború
rólad pereg,
Isten ad s vesz
el hideget,
gyöngyajkadat
szorítsd reánk,
s szeress úgy, mint
édesanyánk...!
Gyönyörű vagy...
Gyönyörű vagy, ajkad isten-kehely,
honnan szürcsölni vágyom örök nedűt,
fűszerezz engem tiszta szerelmeddel,
hisz szívem karjaidtól megrészegül...
Csókod, mint izzó, tündér nektárkehely,
az élet kiapadhatatlan kútja,
benne oldódik eggyé a végtelen,
te vagy az isteni boldogság csepp ajka...
Páva dal
Gyöngybefoglalt vágy vagy,
csönd-harmat,
aranyat izzó Nap,
sugallat...
Éden füve lelked,
parány kincs,
szeretőmmé válsz-e?
Olyan nincs...!
Ajkad ezer hárfa,
szent sugár,
gyöngyruhádat látva:
Éden vár...
Légy hajlékom nekem,
menedék,
utolsó csepp vérem
veled ég...
Halott ez a világ,
izzó vágy,
légy fényem, kit az ég
nekem ád...
Szonett hozzád
Ajkammal füröszteném mosolyod.
Lágy dallam vagy nekem, szép öntudat,
csillagporos éjen Hold-arculat,
éjbe font vágy törékeny alakod.
Nap hév arca tűzben érted ragyog.
Tiszta harmat mind terajtad terem
agg fűszálak nyomán, szép kedvesem,
neked vándor, ki ölel, az vagyok.
Mint szívzugba rekedt beteg felleg,
oly komor árnyék voltam melletted,
szerettél s szíveden pihent arcom,
mint kihalt ág, font át vértelen karom,
de egybefogva már végleg szivünk:
szeretet lombja örök Istenünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése