Versek V

 
              A tavon álmodón...
 
 
               Képzeletem vadonán
               halk ladikba süllyedek,
               s az éj sötét vászonán
               csillagokhoz révedek:
 
               hol az éj, mint nyűtt vödör,
               tele ezernyi lyukkal,
               mint kifordított gödör,
               mi konokul fényt takar,
 
               fölém szeles sátrat bont,
               mi tán lélekmenedék,
               de sötét képe érzést ront,
               hol fény volt, ott hidegség
 
               diderget meg lelkeket,
               fagyott arcú képzelet
               a Hold is a magasban,
               s e korai tavaszban
 
               egy holt érzés majd befed:
               hullunk, mint gyönge legyek,
               mi szívtelen emberek,
               csillagsátor a hazánk,
 
               a fény felé bolyongnánk
               emelt szívvel, ha tudnánk,
               de elveszve otthonunk,
               magányos szívek vagyunk:
 
               s hullunk, mint zord csillagok
               a hegyekről a mélybe,
               mint ócska, bolond angyalok
               a csillámvíz színére...
 
               Felriadtam, tán álom volt,
               de a holt éjtükörben,
               a fodrozó gyöngyvizen
               millió csillag táncolt,
               elhamvadón, szeliden...
 
 
 
                    Leopárd
 
 
               Halkan vicsorgok,
               gyors árny-vad vagyok:
               mély tűz-szemekkel,
               vizslató hévvel
               követek nyomot,
               csöpp préda szagot,
               vad óceánban,
               suhogó tájban
               villámgyors vagyok,
               ha kell, loholok,
               fénylő szemérem
               nekem nem bérem,
               alakod húrja
               fogam rontója,
               bátraké a csend,
               ragadozó rend
               az én törvényem:
               s hol buksz a földre,
               vágyam bendője
               testedért kiált,
               az elmúló vád
               szemedből csordul,
               felfallak orvul...!
               S hol nap szendereg:
               lét - túléltelek...!
 
 
 
                      Csöndben, tűnődve...
 
 
               A holdfény mosolyt nyit csendes arcodon,

               hol pír nyugszik, mint könnyű lebegés,
               harmatos gyöngycsokor nyílik ajkadon,
               mi suttogva, lágyan, Hold, téged becéz,
 
               szoknyád lenge pázsit a szellős éjben,
               gyöngy-bokrétái szótlan hajladoznak,
               csöpp lábnyomaid múlnak a sötétben,
               s a fák karcsú ívben feléd bólogatnak...
 
               Hajnal van. Ébredésed oly könnyű szépség,
               mint a szivárvány, mi zápor után nyílik
               ezer tűnő fénnyel, s szemeidbe révlik
               minden ölelés, s egyéb múló kétség,
 
               mert hajnal van, s alakod, mint izzó gyöngysugár
               a Napot becézi egyre, te drága nyári táj...!
 
 
 
                 Vágyódás
 
 
               Esdeklő szavak,
               csöppnyi méz-ajkak,
               virágos szívek,
               lobogó tüzek,
               enném, mint pogácsát
               lelketek víg szottyát,
               bennetek fürdőzöm,
               de egy lesz szeretőm
               vén diófa alatt,
               a szív majd megszakad,
               mert kincsed kutatva,
               holt mezőn aratva
               nem fogom még kezed,
               gyöngycsokor szívedet
               fonnám át, ha tudnám:
               ne nézz rám oly sután,
               csakis arra kérlek:
               szeress, ha úgy érzed,
               s mint égi csillagot,
               befonnám alakod,
               s lomha, örök tűzzel,
               szép, szerető fénnyel
               ajkadat csókolnám
               az éden oltárán...