A szívtelen korhoz
Szívtelen az ember lelke,
mintha nem is ember lenne...
Poloskát gyújt benne képzet,
a tévelygő szív-enyészet...
Bolond, csacska tarka mámor,
de mit várni el a mától...?!
Tévelygő, zord félistenek,
hulla mind, isten veletek...!
Dobbanó esten...
Élet, benned a szív
táglombú, gyöngyöző kacaj,
holt mezők mezsgyéjén
tisztán, fénnyel ölelő kar...
Meghalni vágy a lét,
ha nem csoboghat, mint érző
patak, ha szív húrja
rég lehangolt, ócska vacak,
ha pestis könnye mind
csak érző táptalajt szennyez,
konok bujasággal
ring, s csalfán vért vérrel fertez...
Fellegekbe nyúló
szivárvány nekünk a remény,
zápor után kelő,
s szertefoszló víg tünemény...
Halott most a szó is,
s ködlepte a tágult határ,
eltűnünk lassan, némán,
mint füvön a harmat-magány...
Remény...
Zúzmarás lugasban
te lány, rád bukkantam...
Szép ajkad gyöngy-rózsa,
szívnek felbujtója,
hallgat fenn a Hold is,
méz-fény csobog mégis
törtfényű lelkemben,
gyere kedves szívem:
hajón utazzuk át
a lágy szív-óceánt,
s hol remény partra vet,
bennünk nőjjön fává
az örök ölelet...
A halál-kapu előtt...
Az ember csak küszködve él,
reményhegyekből szigetek
sűrűsödnek, egy mondat kél:
meghalt az ember-üzenet...
Szív, hol jázminillat csend honol,
hol kökényvirágban sír remeg,
látnokifényű hajnal a szó,
mely végső órámban feldereng...
Égi áldás
Játszva daloló istenek
holt egek palástja felett,
ruhátok szürke csönd-burok,
hol a szív tisztán andalog,
ajkatok nyomán fény pereg,
mely mint lehulló esőcsepp
vállaink ráncán megpihen,
mint édes, kék-gyöngy úgy üzen
tavaszt a sírboltos szívbe:
maradj ember mindörökre...!
Küldetésben a Merkúron...
Merkúr kietlen, vad völgyein,
hol szkafander folyik, lé csöpög,
hol robotom is lassan görög,
hátán testemmel, s félelmeim
mint ódon üstökös, félve mos
minden bátor s hasztalan reményt,
nógatnám robotomat, szegényt,
ki lassú léptekkel halált hoz...
Űrhajóm messzi távolban reng,
a hő mélyen húsomat eszi,
bolond vándor, ki eszét veszti:
a halál már fémkaszával zeng...
A minta mind Zorg bensőjében pihen,
a bolygó-Nap köveket olvaszt
talpa alatt, meghúzott ravasz
így az élet: agyam sután így üzen...
Félek vége, túl késő talán,
holtan rogy le karom robotom
vállán, a hő felitta napom,
temetőm e holt bolygó-talány...
Nincs tovább, de neonfény villan,
kabinom hűs szele frissít, Zorg,
az isteni, fejem felett dong,
s fémkarja mellkasomon jár, van
hát gyöngyöző űrélet tovább,
felgyúl a szívnek oly kedves motor,
füst száll, mint élet, úgy zakatol,
s karjába zár a csillag-világ...
Három vers
Holt medúzák
tengerparton: áttetsző,
lehullt csillag mind...
-- I I --
Ember, ki fény vakarék
Isten tiszta ülepén:
körbefon a magány vétek-fészke...
-- I I --
Holtan ásító tenger:
csillagfény köntöse
hullámzó, sötét moraj...
Kinek nem inge...
Lázas tivornya arcotok,
hol megfészkel gőg és halál,
vizslat szemetek, mit talál,
vászona éles karcotok...
Okító, buta gondolat,
mint torz pőrelé, úgy csöpög,
szóalázat nincs, csak röfög,
mi odavet rossz hangokat...
Hát felnőni kéne talán,
megvetni tiszta szív ágyát,
s altatni, mint gyermek, vágyát,
hogy szívre hasson szó-talány...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése