Nem tudom...
Nem tudom, ősz-e
a hulló falevél,
vagy rőt álmok
múló szerelmese,
kacajt bontó
gyermeki én
valami sápadt
fénytelenbe veszve?
Nem tudom,
csillag-e két szemed,
ha bágyadt
nyugalommal tűri,
hogy mint olvadó
jégvermet
társad tüze félti?
Nem tudom, ha
lebukik a Nap,
a festői szépség
úntalan követi,
s mikor
új erőre kap,
megszólal-e
benne az emberi?
Nem tudom, mi
az hogy nyár,
vagy bármi
elhulló mámor,
ha kitekintek,
sötétség vár,
s valami ónos,
bolond zápor...
Nem tudom,
meddig a lét,
de míg útjait
rovom,
szilánk reped
s ízt hagy
a hajnali városon...
Nem tudom,
galaxis-e az Isten,
vagy ki nap mint
nap kenyeret ad?
De megőrzöm,
míg élek,
benne hagyott
álmaimat...
Fenn, a zordon...
Fenn, a zordon
tar hegyeken
alkony kísér
szerelmesen,
mintha belém
zúgva
értem repedne
húrja;
pedig milliárdból
csak egy vagyok,
nem eszem én
maszlagot,
hiába hódít
csendesen,
továbbállok
kedvesem...
Korunk gyermekei
Nincs idő gyalult padokra,
tűzzünk zászlót csillagokra:
értük dobog s ver a szívünk,
ők az örök példaképünk.
Üres, csacsogó, bolond kedvvel,
kit a robotolás levermel,
a plázát járjuk csoportosan,
hisz szívünkön vágy-vasbéklyó van;
egyet szólunk, s ezernyi hív
ámuló szemekkel reánk tekint:
igen, ez az igaz élet,
nem nézünk mink sötétséget,
Nap fogai közt lebzselünk,
gyere, lubickolj te is velünk!
Ne nézz halált, se szenvedést,
hisz felüdít a jó nevetés:
mit nekünk pap s a szent gyónás,
tiszták vagyunk, s nem félnótás
a kedv, mi bennünk ragyog:
megaranyoz mát, holnapot;
s ha játszi talpunk feldobódik,
éltünk, s nem átkozódik
bennünk lelkiismeret:
szilárdak vagyunk, mint a hegy!
Így múlunk el nyomtalanul,
bár ezernyi nyál reánk csordul:
borissza a kedély, a nap,
isten hozzád, szép virradat...!
