Versek 2

           Hulló hajnalt nézve...


             Porrá hull most
             minden mámor,
             könnyes ajkak vizet
             szívnak göröngyök
             sivár gödrei közt,
             hazug a rend,
             mi őrület,
             s lágy húsba
             mártja fogát;
             elhal képzetem,
             s a lélek valahol
             mint kifacsart
             rongy, mintha
             sivár lenne,
             fáj - nincs
             több ütközet,
             agyatlan, szívet
             rontó, méltatlan,
             rossz szó - kerülj!
             S ha kell, halni
             mocsárba kúszok,
             még céltalan,
             egyedül...




              A ravatalon

       
             Mint koszorú, ha
             virága bomlik,
             fénylő csend
             övezi körül,
             a lehunyt szív
             tán ebben nyílik,
             még utoljára,
             kitörölhetetlenül...




             Valahol bent...

                 
             Éterben lángok
             forognak,
             messzi valóságuk
             tűnőkép nekem:
             csillagok vagytok,
             halvány pontok,
             vagy remény, mely
             elmúlik csendesen?
             Derengtek fagyban,
             vagy bársonyos lég
             mögött,
             s elillantok, ha Isten
             csend-keze suhint;
             merő láng
             vagytok énbennem,
             mely emel, ha kell,
             vagy a porba taszít...


                       

Versek

     Értetlenül, valami lavinában...


             Ó, az álnok csend,
             hol megkövült
             iszony tébolya áll,
             mozdul felém,
             vagy csak van,
             részegítő, ostoba
             álom csak:
             oly mindegy már,
             elmúlott, köddé
             lett, mint a
             gyanútlan nyár,
             vagy a tél
             kővé dermedt
             sár-fagya,
             az ormótlan
             és ostoba;
             vád erek zubognak
             patakomba, hol forrást
             leltem s szelíd
             álmok hajnali
             hangját,
             fertő lángjai
             hulltak fonnyadt
             ölembe,
             de késem sem
             magamba, sem
             másba nem szúrom,
             csak lankadt
             kedvvel s megdőlt
             erővel aratom,
             mi hajnalom...





             Kósza a tél...


             Kósza a tél,
             valami láncfűrészes
             vad csapás,
             mely erőt s lelket
             veszejt fogatlan,
             véres-fáslis fejjel
             találkoztam erejével,
             s borzadály szülte
             neve tán örök
             gyilkosa a nyárnak,
             de nem adom fel,
             még ha galádul
             rám is csinálnak...






            Modern korunk papjai


             Ó, ti buzogányhajúak,
             tespedt kőrisei
             az éjbehulló nyárnak,
             az éj köveit
             koptatjátok nyomtalan;
             karotok sáskák
             lengő karja,
             ajkatok mélyén
             iszonybűz a szó,
             a Hold túltengő
             fényben arcotokon
             hízik,
             s ültök a magasban,
             mint Napóleon, a ló...

Versek III

             Csontos paraméterek I.


                Csontsovány az idő,
                s mint halál leng
                a fejünk felett,
                hisz tisztaságot
                sosem néz ő,
                kihalt, rongyos
                akol helyett...

                Bennünk szennygöngyöleg
                zokog,
                valami tévútba
                hullott remény,
                hajdan szív volt,
                de most úgy kopog,
                mint sárrá fagyott
                ó-szentély...

                Megkopott óriások
                vagyunk,
                láncos pöröly a szó
                ajkunkon,
                nem adunk, csak
                fényt rablunk
                betonná förmedt
                vád-utunkon...

                A kaszás meg csak
                szilajan feni,
                mit a sors rossz
                kezébe tekert,
                s gyötrő éltünket
                boldogan veszi:
                mintha ő lenne
                az édenkert...




               Csontos paraméterek II.


                Süvít a tájon
                az átok-vert szél,
                rossz, bolond szélmalmokkal
                karöltve küzd,
                fesztelen idők mellén
                csonttalan kutyák ugatnak,
                s aláásva rég alantasan
                az igaz szenvedély...
                Démonok füdrőznek
                önnön nagyságukban,
                elfuserált szeretők
                lábaikat nyalják,
                s bolond itt az
                fázón, ki szívét
                asztalra téve
                szolídan jó szót
                koldul tudatlan...
                A becsület rég
                láncratekert
                kígyó-jel,
                hamis vágyak
                fodrozzák
                unos-úntalan,
                zavart világunk
                tomboló, sápadt
                iszonyát
                meg nyeljük, mint
                maszlagot, szakadatlan...
                Bűntelen, ki ide
                őszintének születik,
                s csak tépetlen
                gerinccel a fény
                szerint élne,
                de a kifordult
                világ feneketlen
                felszippantja
                őt is rossz űrjébe
                mindörökre...

Versek II

                   A halál leple


                Könnyű vagy vándor:
                sóhajod, mint lepke szél
                üvöltő erdők mögött;
                szíved egyszer hazatér...

                Bánat rőt terhe nyom,
                szavad fuldokló veszély,
                csigaléptű nesz oson
                kihűlt szíved rejtekén...

                Nem nézel palotát,
                tivornya-kocsma sem vonzz,
                ó-szellemek halk szavát
                fájós kedvvel hallgatod...

                Bús rabigát nyög a Hold,
                nádas zizzen szertelen,
                megszokta e vén bolond, hogy
                közel a veszedelem...

                Tékozló szél heve zúg,
                felsír bent a félelem:
                gyönge légy vagy, ki elhull a
                csillagszínű földeken...

                Új nap kél mindhiába,
                porba hullt tág kedv s magány:
                az ég lágy óceánja
                könnyel áztat zord halált...

                Kikerics nyíl csontokon,
                rajta tücsök hegedül,
                ennyi maradt: s eloson
                az éj, ki nappalt elkerül...

                Mindünkben ott a halál,
                rajta fénytelen mosoly:
                megannyi éltet zabál,
                ki minket csak átkozol...

                Eltűnik a hó, a nyár,
                szívünk öröme fakul,
                s ha éltünk dűlőre jár,
                kiolt minket cudarul...

                Nincsenek már csillagok,
                szépség nekünk nem köszön,
                fénybe-fagyott hajnalok
                tág nyílása sem öröm...

                Kövek s hegyek zörögnek,
                talpunk alatt lég sivít:
                elhalt képzetek élnek,
                ki múlik, mindezt az vidít...




                  Ó, itt gonoszság...


                Ó, itt gonoszság lappang
                és félelem,
                árvácskák közt tetvek
                köröznek,
                gyors hajtűkanyarokban
                sápadt idő vacog,
                s röfög lent minden
                csillag a sárban...
                Neonfény virít, szívtelen,
                est olajos csendjén
                vak lepkék köröznek
                fel a szebb jövő felé,
                szüntelen,
                s csak hideg fény
                árkán nyugodhat testük,
                mi meg csak zabálunk
                kéjelegve, röhögve
                a máson,
                bárgyú tekintetünk
                valami üres lepel,
                s felgyúl a széllel
                egy sóhaj-átok,
                mely nem csitul,
                mint vak szomjunk,
                öntelt szívünk felett...


 

Versek

              Kinn még fény lobog...


                Kinn még fény lobog
                Apolló inge mögött,
                valami szívó, forrongó,
                szeszély fény,
                s az ég tiszta,
                de mintha a távolban
                ködös lenne,
                miként a
                sápadt erkölcs,
                mely fénylik,
                de oly vak, mint
                tisztben az akarat:
                félek, koporsó száll
                alá mélyen kivájt földbe,
                s a semmibe forr
                szándék, kedv, idő
                s lélek, a borzongás
                főtt illatát rég feledve...
                Otthontalan fény
                gyötör, mint ki hamis,
                pedig csak láztalan
                ölelés késztet mindig
                friss csókra;
                a magány szele
                forrva bugyog
                rőtléptű talpaim alatt...




                     A fecskékhez


                Ó, ti fecskék,
                könnyű légtornászai az égnek,
                alacsony már repüléstek
                a nyárvég lassan bukó
                napjain:
                íz táncotok, valami
                bársonyittas, könnyű fuvallat,
                s már érzitek, hogy
                szép napjaitok
                alkonyba futnak,
                ha sátrat nem bontva
                tovább csacsogtok
                lengén, fesztelen,
                az éj konok
                s lassan harmatot
                sem ad,
                a virágok szép köntöse
                meg elhull némán
                valami fázós szürkületben:
                okos testetek drótokat
                nem ural fénylőn,
                ha megkopik a táj színe,
                napja, s ránkköszön
                az elmúlni vágyó,
                fájó őszi szél...
                Eltűnik a ragyogás,
                éjbe hull a mámor,
                s füst, hideg íz
                marad meg szánkban,
                valami kopott fénytelenség,
                míg a fagyott levegő
                a csontunkig hatol...




                          Daktilusokban


                Könnyü a légben a fény-csobogás,
                angyali szóban a könny-zokogás,
                esti mesében a szív ragyogás,
                gyermeki énben a szép rianás.

                Vérzö szivemben a hajnali szó
                új napot súg neki: kelleme jó.
                Meghal temetve az emberi hév,
                égben a fény igaz éltet igér.