Versek 2

           Hulló hajnalt nézve...


             Porrá hull most
             minden mámor,
             könnyes ajkak vizet
             szívnak göröngyök
             sivár gödrei közt,
             hazug a rend,
             mi őrület,
             s lágy húsba
             mártja fogát;
             elhal képzetem,
             s a lélek valahol
             mint kifacsart
             rongy, mintha
             sivár lenne,
             fáj - nincs
             több ütközet,
             agyatlan, szívet
             rontó, méltatlan,
             rossz szó - kerülj!
             S ha kell, halni
             mocsárba kúszok,
             még céltalan,
             egyedül...




              A ravatalon

       
             Mint koszorú, ha
             virága bomlik,
             fénylő csend
             övezi körül,
             a lehunyt szív
             tán ebben nyílik,
             még utoljára,
             kitörölhetetlenül...




             Valahol bent...

                 
             Éterben lángok
             forognak,
             messzi valóságuk
             tűnőkép nekem:
             csillagok vagytok,
             halvány pontok,
             vagy remény, mely
             elmúlik csendesen?
             Derengtek fagyban,
             vagy bársonyos lég
             mögött,
             s elillantok, ha Isten
             csend-keze suhint;
             merő láng
             vagytok énbennem,
             mely emel, ha kell,
             vagy a porba taszít...