Ég és hajnal
Villám dörög: harci kedv
földre feszül: megremeg
az ég dunyhás zsák-teste,
a föld alvó embere,
a banánt evő majom,
a vizet tartó torony,
koporsóba zárt halott,
ember szenny, mely átkozott,
mind, mind fény-üvegen át
issza az ég mámorát,
s ha pár csillag feldereng,
a kopó is elmereng
a keresett csont helyén,
ember Villon kedélyén,
a rózsa, ki rá talált,
ráhozza a szent halált,
hajnalt, ha Nap porolja,
üvegessé vált tóra
akassza rá önmagát:
lenyelve az éj dalát,
csillagoknak aranyát...
[Ezüst-felhő...]
Ezüst-felhő szellemek
világra csepegtetnek
számos könny-ambróziát:
éjt, az éjt vészelni át,
annak, kinek vágya nincs.
Lámpa fény s maroknyi kincs
az asztalon, tinta s pár
lassú sor és márvány-tál,
tudva, ha tolla serceg,
megannyi bűbáj s herceg
futkos gyűrt lábainál,
s messze már a vén halál,
messzi űzve halni jár...
Villon-i átok
Űrt érzek, sötét űrt,
ahogy lelohaszt, vicsorog,
eszelős gyémántfogán
embertelen dallamok
kopognak. Meghalok, súgja,
úgyis meghalok. Az élet
drága, és én enni adhatok.
De kinek kell belek pusztasága,
a fájdalom pusztulásáért
elvinné maradék lelkemet,
de nem lehet,
de nem lehet....
