Korai áhitat
Hajnal van, s a fény rebegve
mond messzi, egyszerű imát,
míg a Nap megfeszült teste
lassan kúszik hegyeken át.
Felhők dacos harag-testén
kék és vörös rianás kél,
s a táj, mint felszentelt szentély
lassan domborul, rajta fény,
rebbenő harmat, csók buja
tánca, s megannyi istenség
zajos és gyönyörű vágya
elfeledett mesét regél.
Zephyr üget égi lován,
míg liliomot simogat,
benne érzés: mosoly talány,
melyet arcra vetülve ad.
Ámor messzi bújócskában
sosem volt tünde-lényekkel,
míg szunnyad Mars messzi távol
a harcos, zord kételyekkel.
A Nap már hegyek ölét hagyva
erőteljes izzásba csap,
s mint tündöklő égi-hagyma
ránk ezer étekben vigaszt ad.
Lepkék vagyunk, kik tanácstalan
törnek mind feljebb a fény felé,
míg pirosló szárnyunk zuhan
lassan a sír-rögök elé.
Gyöngy-Nap, messze ne add el lelkünk,
ha elmúlva már buksz tova
a rossz horizont-medencében,
mi záró léted fájó hona.
Palást, boríts be lágy-szelíden,
kit szárnytól fosztott meg az élet:
s vedd el, ha kell, örök fényem,
mint Ámorét, kit húz az éden...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése