Reggeli rianás

           Reggeli rianás

                       Ködbe feszült tél, húrja mint zokog:

                       gyöngén mereng fent a Nap nyűtt husán;

                       zene sem szól, csak kedvem andalog:

                       míg ásít kint a tél-ősz langy bután.

                       A harmatcseppek füvön rezegnek

                       ahogy beléjük kap a kósza szél,

                       múlt képei: titeket feledlek,

                       s lassan zümmög ereimben a vér.

                       Homály takarta, fény nyelte csillagok:

                       látatlan képetek ring fel nekem,

                       bennem az ősz sajog s csak hallgatok

                       talpnyomaimba hullt zord képzeten.

                       Erdőt látok panellházak helyett,

                       búvó törzseik közt lágy fény pihen,

                       szél sem jár lombtalan fejük felett

                       vakbuzgó, együgyű, tarka hiten.

                       Keresztre feszül most fent a gyenge Nap,

                       lent, mint tenger zúg a kocsik heve:

                       elkésett percekbe költöző fagy

                       körbe-körbe jár, mint megtévedt zene.

                       Banálisan hallgat a fogyó reggel,

                       álmos a vér az erek zegzugain:

                       míg sisaktalan, zord, borongó fejjel

                       csapzott zene szól a légnek ajkain.