Berkeley-monológ
Illúziód tavak kéklő mélye,
mit elnyelt az idő oly hangtalan.
Barbár bárdján a zománcos fénye
vakítja szemet – és bizonytalan
jövő, lét, szavak suttogó vágya,
a halál szele, mely egyszer jön el:
belebukni százszor az éjszakába,
s fonó kart kérni, mely tompán
felel.
Havazik ismét – ezüst suttogás
mely körbefogja a tájat fesztelen:
kint lám minden csak kósza látomás,
mely szép napon eltűnik hirtelen.
2012. febr. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése