2013. december 27., péntek

[Amikor...], [A csorda...]












              [Amikor...]



                  Amikor elgurulni látszik az idő,
                  amikor macska-egérharcot vív
                  a tegnap s a ma,
                  amikor lombját veszíti a fa,
                  s minden csoda elkopik a szélben.
                  Amikor fények incselkednek szemedben,
                  s letaszítod trónjáról bánatom,
                  amikor kicsit meghalsz bennem,
                  s én benned örökkön nyughatom:
                  Az élet csak fogócskát játszik velünk,
                  valami vad, viharos táncban,
                  s elszaladunk előle vaktában
                  a szappanszagú, holt éjszakában...







              [A csorda...]


                  A csorda, mint az ólomlábú idő,
                  Búsan legelész, kolompol a vezérhím,
                  A gyom, a gaz lágyan odavész,
                  S míg hangtalan citerázik a
                  Szivárvány fenn, s a kék dunyha
                  Mélyre lankasztó esőt szitál,
                  A pásztor bólint: ne tökölj, igyál,
                  Hagyd a bús marást, hadd vigye el
                  A kóválygó ökörhad csámcsogva,
                  S míg a kuvasz hangosan bontja
                  A sort, az élet átkozna lassan
                  S fájón-marón, de van kiút:
                  A pálinka csak lecsúszik vad folyásban,
                  Élet-adón...



2013. november 19., kedd

Kavicsok, hajadon











                             Kavicsok


                            Villamossínek között fekszünk:
                            mi, a kavicsok útált seregei,
                            vánszorogva múlik napunk,
                            s nem metszi nyakunk vagonok
                            kerekei. Talányokban hiszünk,
                            ápolatlan hancúrozásban,
                            s meghalunk, ha ősz szava rothad
                            a messzi, fagyos hóolvadásban...




                         hajadon


                            züllés az arcon fakó
                            mosolyra hasonlít tán
                            de inkább egy rothadó almára
                            virágeső kint a havazás

                            alulírtál engem
                            szörnyecskés füzetedben
                            ajkadon kiló máz
                            ujjaidról csurog az
                            utálkozás leve

                            hárman voltunk az esőben
                            én az élet és a megvetés
                            elsiklottunk egymás mellett
                            illetve a harmadik
                            belezuhant az arcomba

                            már járni sincs erőm



 

2013. november 18., hétfő

Mementó 3, Rózsák s koloncok, Te lágy, isteni szűz











                         Mementó 3



                            Fut, rohan a sárdobáló szél.
                            Zavaros fejében sok ezer
                            gondolat ered, bugyogva kél,
                            s mind csak azt súgja: Isten legyél,
                            isten legyél...




                       Rózsák s koloncok



                            Világok bomlásával takargattalak.
                            Az élet hanyag: nyakán kolonc az Idő.
                            Berúgott kövek nyüszítenek, ha lépek:
                            és sutba vágva rég remény, hit, szerető.

                            Lapos fények a lámpák rossz szegélyeken.
                            A Halál búzát arat, mérgezett búzát.
                            Ki fösvény: únt létbe üvöltéseket csen,
                            míg bennünk dalol vagy fáj a ködtestű Isten...




                 Te lágy, isteni szűz



                            Láttalak: mintha értem súgna szád.
                            Világ-angyalként szárnyad víg: repes.
                            Ajkad málnaízt ad, s nem rontja vád:
                            Bűvkörben eléri: engem szeress!

                            Halált ittam én, forró, vad nedűt.
                            Harcokban tékozlón kardom szakadt.
                            Nem láttam soha emberi derűt:
                            míg sorsom lassan s monoton haladt.

                            Vándor: ki ennem adtál, ha kértem,
                            s takartál, ha megfojtott szemérmem,
                            odúd nyisd tágra, bekéredzkedek,

                            fáklyád lágy tüzére tekeredek.
                            Ha harcba hívsz, te tudod: ott leszek,
                            mi, a világ-lelkű, bágyadt szüzek:

                            mint férfi s nő: egymásba temetnek...






Illúzió, Könnyű esti szonett











                       Illúzió



                            Vörösben nyújtózik most fent a Nap:
                            Olyan Ő, mint kit szent álmok gyúrtak.
                            Teste alatt pázsit a fű, hanyag
                            vágyak nyers illóolajai.

                            Az Élet megtanított: ne kérj, ha
                            pénzed már kánaánba szórva rég.
                            A Világ fölött meg mint óriás
                            nyújtózik a zord felleg: Halál-kép.

                            Féltettelek magadra hagyni: már
                            elillant rég vágyad, büszkeséged,
                            mint tarka füvek friss illatai,
                            s távol vagy, mint Nap: rőt szenvedélyed...




                 Könnyű esti szonett



                            „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,”
                            nekem lombok léha s kósza táncát talán,
                            míg tikkadt sólyomként ránehezedik a csend,
                            kolompol az esti szél, mint részeg talány.

                            Az alvó csillagok sutba dobott morzsák,
                            rajtuk nehezékként a tányér, üres Hold,
                            s míg kövek mélyén a vakond alussza álmát,
                            a tolongó esti felleg veszett esőt ont.

                            Rám akasztott nehezék most minden csöndes perc.
                            A sodró patak monoton zúgja panaszát,
                            míg egy szöcskehad ügyetlen szerenádot bont,

                            az égbolt fent megreped, s fényesőért jajong.
                            Bennem halk szonáta zsong, megannyi hűtlen terc,
                            míg árnyékként hordom magamban Isten bánatát.





Hajnalt aszaló, Exodus, Halkan










                        Hajnalt aszaló



                            Üresen nyújtózik most az Éj.
                            Patkós, ezer lábán csillagok,
                            s ha megfagy benne a szenvedély:
                            mint gubós csiga: elpusztulok,
                            elpusztulok...




                           Exodus


                            Agyam parolázó herceg.
                            Miért e tompa s játszi köd?
                            Megfúlni ezerszer benne,
                            míg a lélek aranyat köp,
                            ha köp.




                              Halkan



                            Nem a lángot akartam elcsenni,
                            szemed kék tavában megfürödni,
                            ráégni forrongó lelkedre,
                            csak elmúlni benne mindörökre...







2013. november 16., szombat

Vers a nihilről, Valahol










                            Vers a nihilről



                           Vad szelek viharában nem érezlek én.
                           Voltál, vagy, leszel, de belőlem kihulltál,
                           mint kőris fárasztó milliónyi magja,
                           s jövőnknek nincs tiszta lapja,
                           mert tudod, a magokat elenyészi az idő:
                           de valahol még szárba szökken ő,
                           valahol szerelmet őröl a konok szél marka.
                           Eldobott ronggyal van teste betakarva
                           egy másik idősíkban, hol halál roggyan,
                           s a szív szava vad dobszóra dobban
                           az erdő kietlen rejtekén.
                           Magokat őrölni jöttem én,
                           fáradtan,a szerelem tengerén...




                    Valahol



                           Láttalak füzér lombok között:
                           mint madár, kit lángok tüze rettent,
                           havazó télbe temetkező nyár:
                           valaki tán vár, valaki tán vár.

                           A csended szent hajlék még énnekem.