Hajnalok előtt...
Lehullt csöndek, foszló árnyak,
volt ruhái az erdőknek,
tört illúziók és vágyak,
hajdanvolt élet-remények,
sóhajom felétek remeg,
kihalt űr-puszta vagytok rég,
holt fény-leplei az éjnek,
bennem meddig bolyongtok még...?
Csendben tűrni, vizet inni,
mint elhalt szálak gyötörnek,
a lét-börtönt egyre vinni,
valami fény-ízt csöpögni
hagyni megfáradt szívemben,
az élet-sár rég a múltté,
letűnt vendég csak énbennem,
bár üszköt vert a sors belé...
Harmat ajka, mint csönd telít,
búzatábla suhog, lelkem
talán, mit aratni hív
a kellem, hogy mind beérjen
papíron, bejárt életen,
egy lobogó szerelemben,
egy talán mind lét-otthonunk
a mélyforrású igaz szívben...
Kis-szigeten...
Érzéseim kőriserdejébe
leánygyermekek rohannak,
gondolataim ők, érlelt magok,
vagy csak gondtalan holnapok,
nem tudom, de egy rugóra
jár a csend emelt szívünkben,
hol bor s főzött árpaital fogy
lassan emelt kézben:
kint hamu szitál,
az égő jelen martaléka,
s bent, hol fénylik az öröm
a kedves asztal körül,
valami szomorú kopogás
fénye száll alá, lesben,
mintha esne, pedig csak
zakatol a világ vakon,
örök tűzben, s múló
perceink mégis reánk tapadnak,
bátorítva az emlékezést
ott legbelül, örök nyár
illó csokrai illatában,
hogy ne törjön a perc
soha ketté, mit magunk
mögött hagyunk,
s mint kik vágyakat
söpörnek, hamuszínűt
asztalunk alá, most
olyanok vagyunk:
szerények, édestorkúan
csacsogók, s csak
kifele fordulók,
a varázs aranyával
ajkunkon...
Szolíd türelem szólít,
bezár a csapszék,
s mint rebbenő madarak,
úgy szállingózunk el,
valami örökcsokor-foglalatban;
valahol cigányzene harsan
félő pára szálló
füstje mögül...
Fájó egek alatt...
Terpeszkedik az ég,
konok, zavaros
habköntösben nyújtóz,
mi messze van,
s mégis oly közel,
tengere sápadt közöny,
haragvó szavak
rossz tárháza,
elhull lent
a kegy s a szív,
mintha vért inna
a Nap odafent,
oly zord tenyészet
lebeg ajkaira:
fáradt vagyok,
érzéseimet mintha
fenti ködbe
marták volna el,
bántó, igaztalan
szavak sűrűjében
rovom utam félve,
könnyű prédaként...
Hamuvá sűrűsödött
minden, ártó
szeszély felkarol,
s csak nézem,
mint hullik el
az érzésbe
veszett nyugalom...
Tisztán oly nehéz
látni most,
varjak s hiénák
köröznek bitangra
húsok mellett,
s a konc fogaik
közt úgy múlik el,
mint a fény
a halálos tenger mögött:
ha nincs szív,
marad az értelem
a későnyári délelőtt...
A lidérc öle fagyban...
Magánya óráit szövi az éj,
mint pók, ha friss zsákmány után kutat,
lecsendül homlokán a szenvedély:
csontkeze csillagok porán matat,
a szűrt fényt ajkai közé veszi,
s inná, mint harmatot, öregesen:
elcsuklik hangja, letört, nem teszi,
mit vár a lélek, ha betegesen
irtózik holt dala is a fénytől,
a Hold üvöltené tán fájdalmát:
benne kárhozat zokog a hévtől,
s feledi, mint bús dalnok, mámorát...
A Hajnal neki csak egyszer nyílik,
s mint virág, elfonnyad a türelem:
szakadékba zuhant kegy, mely bukik
a horizontális, tág végeken...
