2011. július 31., vasárnap
Versek IV
Ó, a harmonika éj...
Ó, a harmonika éj,
konok mezők vak lovasa,
meddő bábui a szelek,
s ha korbácsa süvölt,
szélvészként rettentenek
eget-földet,
pázsitok szakadnak fel,
mint rút sebek:
virágok borulnak halomba,
mint bamba kévék
a sáskajárta földeken...
Ó, ha enyészet
zajongva szól, úgy
hullunk el, mint porszemek
tág szobák ál-rendjében,
ruháink redőiben
Nap fuvoláz, de
fülünk nem hallja meg...
Elveszett csöndet
valahol kakasszó sirat
mély, öblös érchangon,
ha Nap tüze kél,
de fagy tanyáz még ott,
hol karja tompán nyújtóz...
Tóparton, remegve...
Kacér pillangók,
öblös tavirózsák!
Otthonotok a
fodortalan csend tava,
a fuvolázó éj,
e ködtelen mámor,
hol gyermekajkú
neszek bontanak
kedves álmot:
szívetek ebben tanyáz,
a Hold is bennetek ragyog,
a csillagsusogás,
mint alvó képzet,
nyugvó lelketek tükre;
a Halál, ha fényt
s csókot oroz,
csak felettetek
pusztít elbukón,
s angyalok sírnak
tompa sírjaink felett,
de tri virultok örök,
ki nem haló kedvvel:
a sírsátor csak
mireánk zárul,
s szomjas ajkatok
halk imát rebeg
szomorún, bukó-eszme
tudatunk felett...
Mintha fényt kérne...
Mintha fényt
kérne ajkad
gyönyörű csendben:
megbabonázol,
örök tavaszba
temetsz,
s szemed
azúrkék fényét
iszom, mint
ki örökkön szomjas,
lágy lepel tested
testemen:
könnyű éteri
balzsam,
vihánc kedv,
szeszély és fény,
valami merülő
dallam szívemen,
a beszűrődő fény
virágot símogat,
mint ráncos
tenyerem:
ragadd el lelkem
hullámokon át,
s ne add vissza,
ha kérem,
csak ha örök
fényben
fullad el hajónk
zajtalan,
csendesen...
A rosszmájúakhoz...
Ó te máj, Hádészi,
rosszindulat kotnyelese,
bitang tócsák szerelmese:
fodrozó, esett arcodon
megannyi rút ránc ragyog,
ünnepi a perc,
hol dalotok szutyog,
beteg, mint
a világ, ajkatok,
s álfénytől ragyog,
ha ragyog a szutyok...
Ó harang...
Ó harang, te
öblöstorkú,
kósza nyelvnek
lidérc hona,
mintha lepety-
anyós lennél,
konok vagy és
oly ostoba;
számító dög
neked az ember,
pillangó torz
viperakedvvel,
csak ha szúrkálták
és nem kicsit,
fátyolt bontott,
a mindenit!!!
De magyarázzon
a bárdos hóhér,
szívem az van,
fakón buzog
emberért vagy
egy Istenért:
mindegy talán,
fordítok hátat,
s maradok
a családomért,
az egy tiszta
szeretetért...
2011. július 28., csütörtök
Versek III
Lázas haikuk
Ha haiku szól,
szétfoszlott lélek csöndje
lám érzőn rebeg...
Arctalan cigány
az éj, dús hajnalt lopó:
légyként szemtelen...
Alattam csönd van,
felettem tengernyi éj:
aludnom kéne...
Tétova villám
ezerfelé szertefut:
arcomon könnyek...
Ajkadon lekvár
a szó, pont így szeretem,
s lágyan ízlelem...
Elgurult orsó
az értékes tartás-múlt:
népünk gyöngyei...
Hiszem az Istent,
hogy ő hisz-e bennem, csak
kis remény nekem...
Ajtóstul ront ránk
az eszelős, morc vihar:
beljebb költözünk...
Halott fogamat
épp ma húzták, temették:
gyásztalan ment el...
Vérzik az ablak,
mint egy gonosz, torz álom:
sebem még sajog...
Kint por a bánat,
mit felver sok víg gyerek:
csak szívemre hull...?!
Újabb gond rajtam:
elemezni kell, s közben
sajgó láz gyötör...
Hamuhodni hát -
por lehetnék, elhullva:
de hív az élet...
Vidám ajkamon
mosoly csendül, gyermeki:
szeretek élni...
Haikuk 2
Arcomon tócsák,
véres, kifakadt gödrök:
a dada buzog...
Izgága mócsing,
néha ficánka nyelvem:
lám, temetni kell...
A bajban látszik
meg az igazi barát:
többé nem bántom...
Ránkszakadt az ég,
villám-pisztolyok tüze
pásztázott eget...
Kis lepke álma
a virágszirmon pihen:
szellő sem mozdul...
Az ember egyszer
kihalt, szomjas vidékre
ér, hol holt a Nap...
Tücsök parádéz
tikkadt, láz fűszálakon:
esőért eseng...
Van, ki meg csélcsap,
egy tartástalan költő:
fellegbe emelt...
Torz, zöldszemű szörny
talpaim alatt nyúlik:
árnyékommá lett...
Virág dísze mind
ölelésedben terem:
báj vagy, szép kellem...
Sólyom az éjjel,
mint egy gyors vadász, lecsap:
Hold-szeme figyel...
Ó, komor csend...
Ó, komor csend!
Nem hal el a fény,
ha ujjaidról magány pereg?
Ó, komor csend...!
Ó, Hádész...
Ó, Hádész, ki nagy erőkkel rombol élteket,
ki nem hoz létre emberekből, csupán rémeket,
ki vigyorogva vág ketté csomó agyfélteket:
önkezünkkel lépjünk mennybe - nem kell ily rettenet...!
Gondomban...
Vacak képmutatók:
kedvesek becézőn,
mint ki barátként,
mint embert, szeret,
tornyozódjanak bár
fázós képzetek:
ő melletted van,
s őszinte, vagy ő szinte?
Hát megdőlt a kép,
mutatója kidugta fogát,
a ganaj kergetőt,
galacsingyúrót:
tán elmebetegnek
hisznek, bolondnak,
s csak balga mosoly
zúg át fáradó ajkamon:
hitetek hanyatló múlt,
álarcotok mind arcotokon
húsraszáradva, láthatón...
Bolond bitangok,
már nem kábíthattok,
torz, ütődött, hazug
napotok bukjon
csak laza öletekbe,
s virágozzon ott
örökre, a nulla
előttem rajzolódott ki,
s csacsogjatok,
ti balgák, tovább,
szügyetek ha inni
vágy, vályúhoz veletek,
s ti, komor fellegek
ezentúl messze kerüljetek:
megszűnök hát
tinektek írni,
ti bizarr, torzálarcú
latrok, puska ne
a ti homlokotokat
riassza meg,
feledni, s örülni
minek lehet,
rossz barázda-utakat
kerülni, s benned
válni örök eggyé,
fénylő Nap,
Hórusz szerelmese,
lazaerkölcs örök
megvetője, te
látod tisztaságom,
s ugasson bár
a hitvány ember,
ne zavarja fel
bennem a fénylő víz
tükrét, mint eddig,
haljon el a legapróbb
rezgés is, s a ború
fulladjon saját
ajkain el, így legyen...
2011. július 25., hétfő
Versek II
Talány e lány...
Buta csibe,
esze kincse,
gondolja ő,
mily megnyerő
báj-modora,
bár ostoba:
maga körül
keringő űr,
szíve vidám,
punci-virág
lehellete,
kormos kefe
tévképzete:
banális zűr,
keringő bűn
rajta terem,
esett verem
hű hajnala,
bolond liba
-eridj haza,
vár a kaja:
kukorica,
s ha jó leszel,
tápot eszel,
friss vizet kapsz,
ez tán nem snassz,
barbár világ
kacsint reád,
s hűen iszod,
mi szerenád,
kósza kis kéj,
jó szenvedély
a te béred,
eltűnt virág
a szemérmed,
hol tanyázol,
eltékozol
mélyen engem:
én nem kérem
itt a bérem,
odébbállva,
gyermek-árva
húzom igám
mindennap tán,
sodrásinger
felingerel,
zöldarcú kincs,
ereje nincs,
ez vagy nekem,
veszedelem
kérő szívnek,
s minden hívnek,
ki embernek,
s nem istennek
hiszi magát,
jóéccakát
balga világ:
vádam halkul,
énem jajdul,
nyugodni tér
bennem a fény,
s elmém hegye,
nosza gyere
s járd a csárdást,
kisiskolást
tavasz nélkül,
rajtam kívül...
Vízért, jó szóért, gyöngyért...
Arcok, foszló árnyak,
hangtalan kiáltások,
űrben a szép, a rend,
megszáradt virágok
a barbár ujjak
gyűjteményében...
Haldoklik valami
a szívemben:
üres szavak erdeje
az igényes olvasót
húzza, ki modern,
laza s erkölcstelen...
Mi tán érték,
a kutya vacsorája
rég... Rég?!
Halott szavak
a papíron nyújtóznak,
mintha ébrednének,
de holtak már rég,
temetőjük az
igénytelen csend,
mit mások kentek rá,
gyenge s a sorból
kilógó igénytelen maszlag,
mi holtan s csak
temetve jó...!
Temesse csak papírom
serényen, sután,
s magába fojtva,
hogy olvassanak
nyitott szívvel,
látva s tán szeretve,
mind feledem én
lassan, mit tehetve...
Győzzön a kusza,
modern káosz-igény,
fenét...!!!
Haljon el, ha lehet,
de ki temetné,
az nem én leszek,
csak az a szegény,
ki ezért eped...
Vízért, jó szóért,
gyöngyért s kenyérért,
csak Isten előtt
hajtva fejet,
s tán az előtt,
ki őszintén szeret...
Kedv nélkül...
Ó, botor lelkek,
kapuk dörömbölő lidércei,
kik erőltetetten írnak,
vagy sötét burokban festenek,
kik nagyravágynak
hamis illúziók ágyán,
röhögve mámort,
pipacsvirágra lépve,
kóbor vágy tüze fejekben,
sötétlelkű lovas,
mutathattok rám:
hevem rég eloszlott múlt,
s nevem senkié sem
vagy senki sem...
Csalogány a lélek,
bár fájjon a lemaradt szó,
ihlettelen világon
csak nehéz a lekörmölt
kép, bárki is írja azt...
Megfulladt a csönd,
valaki széles,
kaján vigyorral
magában lesajnál,
vagy csak jellemez,
mit is bánom én...!
A füstöt nem
issza szemem,
hamujában
sohasem fürödtem,
arcraesett, mámorthúzó
virág lettem,
de szerettem,
s ködbe réved,
fúl a léptem,
de az út kötelez
s csak az enyém,
holt tüzek reménye
fűtsön bár,
úton vagyok,
s távol a ledöntő
határ...
2011. július 13., szerda
Versek
blue ég
Ostoba.
Ujjal mutogat,
s oly üres, mint az ég,
mint a távoli kék ég...
Mint a hervadó ibolya,
ki a füst panaszát sírja,
hogy ég,
elég,
mint a távolba fúlt lég,
ha pőre naptűz szítja testét...
Lohol benne a vágy,
s úgy elszáll a szép,
mint foszló ruhán a kép...
Ó, te ledér láng,
belehal ajkad a fénybe?
Igen, ha múlni kéne,
ha izzón elporladni kéne,
egy párolgó délután,
te lány...
Vérző szivek dala...
Sodródó kövek közt
álmokat kaparok
üszkös, eltorzult,
fénytelen markomba,
s a szárbaszökkenő,
csinos bolondgomba
úgy kívánkozik
felsajduló gyomromba,
mint szeder
a csöppnyi gyermekkézben,
hamuvá porladt már
minden reményem,
s szellők bolondos
tánca sem ringat,
virágtalan öled már
rég nem cirógat,
kimúlva fekszel
sírgödröd mélyén,
te, ki hajnalok
karjaival öleltél,
s bennem
dobszó-halál harsan
poshadó létek örvényén,
s rohanva, mint
gőzmozdony, ha
szakadék hívja,
ugrok a híd mellé
nevedet ordítva:
lent, hol örök titok
s csend honol,
hol varjak izgága
csőre sem fájdít,
halk puffanással
csak elnyújtózom,
s a Nap, mely
agyvelőt szárít
körülöttem fel,
édesen még
utoljára megsimogat,
s darázs, döglégy
tánca sem számít testemen:
halálomban virág
nyílik, mely árva,
mint tánctalan öled,
de szirma félénken
érted rebeg
örök, kiapadhatatlan
kút-ajakkal:
innám én folyó
tested levét,
mint társadét,
kin egekbe nőttem,
s méhek poroznak
most fénylőn, serényen,
de elmúlni is csak
zokogva úgy fogok,
mint társtalan kedvesed,
ki hiába könnyezett,
s barbár virágágy
is oly hiába takarta,
humusszá lett, s
benne a vágy is,
majd porladó testem
e földre roskad,
s holt könnyek
öntöznek támadva
oly üveges fagyban,
akár a búm,
bennragadva,
kifordulatlan...
Lám, a csöndes szeretők
mind így múlnak el,
fejfájuk csak a vád,
s az öreg kőris árnya,
hamuvá így leszünk,
be nem kapálva,
s táncunk a hirtelen
támadt szél felhőjárása...
Egy gerlepárhoz
Ó, türannoszi lantom,
húrjaid pengetve tiszta
mámor s kedv szökjön dalba,
akkordok zsenge tavaszrügyei
virulva bontsák üde szirmukat:
két gerlicemadár szíve fázva
tűnő ág csönd-hideg testén
ne gubózzon soha, pengetném én,
csak szárnyaik ölelésében
búgják át zord idők féleszű,
kegyben silány üvöltését,
s víz is csak szomjazó
torkuknak fakadjon,
az éden meg tarka
hívószóval várjon látatlan,
ölelni vágyó fénykarokkal ott,
hol odújuk penésztelen
melege fénylik,
s mikor a csontos testnek
hullania kell,
érző virágsír ölelje
majd megfáradt testük
a lápos erdő rejtekén,
s pacsirták nyissanak
búcsúszót azon a hajnalon,
merengve a sír
megkerülhetetlen ereje felett:
Nap fakasszon fák ágain
végső kegyeletet nekik,
kik a hajnalt rebegték
időtlen csőrükön az éjjel
múló erőtlenségét kerülve:
Nap, te nyiss nekik
féltő mezőt szíved titok,
rejtett egeiben,
hogy az elszálló, múló
időt feledve örök érzelem
fakadjon röpteik nyomán...
Borongós nyári ég alatt...
Hamuba aranyat szór a szél,
suttog, ózonhangú lépteket kongat,
süvöltése fák ágain
óhaj-szavakat penget:
mintha madár lennék,
röptet lágy, halk zenével,
ki a tél fagyára hullott,
de énekel...
Víz-csermely csobog könnytelen
ágak érett, meg nem roppant
tüzes levelei közt,
s víg erdő zeng
szüntelen erővel,
mint a tiszta, hajnalt hívó
köd szívem ereiben...
Lágy a fény ölemben,
s félek megbabonáz,
de rózsák neszét
hordom bent, mélyen:
valaki talán vár
dús-harmat esővel...
Derengő hajnal ajkán...
Mint kit lappangó
szeszély övez borókaágon fodrozó
nesz-fény csöndjén,
úgy ülök fénylő tűz tenyerén,
hajnalt lopva,
mint sorstalan, szegény,
de cserzett bőröm
látatlan ráncain
zsibongó táncra perdül
kedv, képzet s remény,
holnapom múltra szálló
köd talán,
vakít s mégis felemel,
az élet meg
e bizonytalan lepel
üde játékkal rám hull,
s zakóvá érik egy
korai reggelen,
mint szemed, ha felölel,
mely pillantásom
csillagaiba réved,
s úgy látunk majd
egy testben, fényben,
miként a szoborrá
dermedt éden-hab,
ha örök vászonról
vagy kőről az arra
tévedtre reátekint
félve, szűnni nem
tudó akarattal:
borongós uszály
gyűrűt kelt a folyón,
mint ki megfeneklett,
de a pillanat fagyát
oldva lélegzik bennem,
madarak s könnyű
pillék otthona,
s útrakél, ha rajta
tüzek gyúlnak,
valami magvasabb
holnapért...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



