Talány e lány...
Buta csibe,
esze kincse,
gondolja ő,
mily megnyerő
báj-modora,
bár ostoba:
maga körül
keringő űr,
szíve vidám,
punci-virág
lehellete,
kormos kefe
tévképzete:
banális zűr,
keringő bűn
rajta terem,
esett verem
hű hajnala,
bolond liba
-eridj haza,
vár a kaja:
kukorica,
s ha jó leszel,
tápot eszel,
friss vizet kapsz,
ez tán nem snassz,
barbár világ
kacsint reád,
s hűen iszod,
mi szerenád,
kósza kis kéj,
jó szenvedély
a te béred,
eltűnt virág
a szemérmed,
hol tanyázol,
eltékozol
mélyen engem:
én nem kérem
itt a bérem,
odébbállva,
gyermek-árva
húzom igám
mindennap tán,
sodrásinger
felingerel,
zöldarcú kincs,
ereje nincs,
ez vagy nekem,
veszedelem
kérő szívnek,
s minden hívnek,
ki embernek,
s nem istennek
hiszi magát,
jóéccakát
balga világ:
vádam halkul,
énem jajdul,
nyugodni tér
bennem a fény,
s elmém hegye,
nosza gyere
s járd a csárdást,
kisiskolást
tavasz nélkül,
rajtam kívül...
Vízért, jó szóért, gyöngyért...
Arcok, foszló árnyak,
hangtalan kiáltások,
űrben a szép, a rend,
megszáradt virágok
a barbár ujjak
gyűjteményében...
Haldoklik valami
a szívemben:
üres szavak erdeje
az igényes olvasót
húzza, ki modern,
laza s erkölcstelen...
Mi tán érték,
a kutya vacsorája
rég... Rég?!
Halott szavak
a papíron nyújtóznak,
mintha ébrednének,
de holtak már rég,
temetőjük az
igénytelen csend,
mit mások kentek rá,
gyenge s a sorból
kilógó igénytelen maszlag,
mi holtan s csak
temetve jó...!
Temesse csak papírom
serényen, sután,
s magába fojtva,
hogy olvassanak
nyitott szívvel,
látva s tán szeretve,
mind feledem én
lassan, mit tehetve...
Győzzön a kusza,
modern káosz-igény,
fenét...!!!
Haljon el, ha lehet,
de ki temetné,
az nem én leszek,
csak az a szegény,
ki ezért eped...
Vízért, jó szóért,
gyöngyért s kenyérért,
csak Isten előtt
hajtva fejet,
s tán az előtt,
ki őszintén szeret...
Kedv nélkül...
Ó, botor lelkek,
kapuk dörömbölő lidércei,
kik erőltetetten írnak,
vagy sötét burokban festenek,
kik nagyravágynak
hamis illúziók ágyán,
röhögve mámort,
pipacsvirágra lépve,
kóbor vágy tüze fejekben,
sötétlelkű lovas,
mutathattok rám:
hevem rég eloszlott múlt,
s nevem senkié sem
vagy senki sem...
Csalogány a lélek,
bár fájjon a lemaradt szó,
ihlettelen világon
csak nehéz a lekörmölt
kép, bárki is írja azt...
Megfulladt a csönd,
valaki széles,
kaján vigyorral
magában lesajnál,
vagy csak jellemez,
mit is bánom én...!
A füstöt nem
issza szemem,
hamujában
sohasem fürödtem,
arcraesett, mámorthúzó
virág lettem,
de szerettem,
s ködbe réved,
fúl a léptem,
de az út kötelez
s csak az enyém,
holt tüzek reménye
fűtsön bár,
úton vagyok,
s távol a ledöntő
határ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése