Versek III

                      Lázas haikuk


                      Ha haiku szól,
                      szétfoszlott lélek csöndje
                      lám érzőn rebeg...

                      Arctalan cigány
                      az éj, dús hajnalt lopó:
                      légyként szemtelen...
                
                      Alattam csönd van,
                      felettem tengernyi éj:
                      aludnom kéne...

                      Tétova villám
                      ezerfelé szertefut:
                      arcomon könnyek...

                      Ajkadon lekvár
                      a szó, pont így szeretem,
                      s lágyan ízlelem...

                      Elgurult orsó
                      az értékes tartás-múlt:
                      népünk gyöngyei...

                      Hiszem az Istent,
                      hogy ő hisz-e bennem, csak
                      kis remény nekem...

                      Ajtóstul ront ránk
                      az eszelős, morc vihar:
                      beljebb költözünk...

                      Halott fogamat
                      épp ma húzták, temették:
                      gyásztalan ment el...

                      Vérzik az ablak,
                      mint egy gonosz, torz álom:
                      sebem még sajog...

                      Kint por a bánat,
                      mit felver sok víg gyerek:
                      csak szívemre hull...?!

                      Újabb gond rajtam:
                      elemezni kell, s közben
                      sajgó láz gyötör...

                      Hamuhodni hát -
                      por lehetnék, elhullva:
                      de hív az élet...

                      Vidám ajkamon
                      mosoly csendül, gyermeki:
                      szeretek élni...


                   
                      Haikuk 2


                      Arcomon tócsák,
                      véres, kifakadt gödrök:
                      a dada buzog...

                      Izgága mócsing,
                      néha ficánka nyelvem:
                      lám, temetni kell...

                      A bajban látszik
                      meg az igazi barát:
                      többé nem bántom...

                      Ránkszakadt az ég,
                      villám-pisztolyok tüze
                      pásztázott eget...

                      Kis lepke álma
                      a virágszirmon pihen:
                      szellő sem mozdul...

                      Az ember egyszer
                      kihalt, szomjas vidékre
                      ér, hol holt a Nap...

                      Tücsök parádéz
                      tikkadt, láz fűszálakon:
                      esőért eseng...

                      Van, ki meg csélcsap,
                      egy tartástalan költő:
                      fellegbe emelt...

                     Torz, zöldszemű szörny
                     talpaim alatt nyúlik:
                     árnyékommá lett...

                     Virág dísze mind
                     ölelésedben terem:
                     báj vagy, szép kellem...

                     Sólyom az éjjel,
                     mint egy gyors vadász, lecsap:
                     Hold-szeme figyel...



                     Ó, komor csend...
                     
                     
                     Ó, komor csend!
                     Nem hal el a fény,
                     ha ujjaidról magány pereg?
                     Ó, komor csend...!



                     Ó, Hádész...


                     Ó, Hádész, ki nagy erőkkel rombol élteket,
                     ki nem hoz létre emberekből, csupán rémeket,
                     ki vigyorogva vág ketté csomó agyfélteket:
                     önkezünkkel lépjünk mennybe - nem kell ily rettenet...!



                     Gondomban...


                     Vacak képmutatók:
                     kedvesek becézőn,
                     mint ki barátként,
                     mint embert, szeret,
                     tornyozódjanak bár
                     fázós képzetek:
                     ő melletted van,
                     s őszinte, vagy ő szinte?
                     Hát megdőlt a kép,
                     mutatója kidugta fogát,
                     a ganaj kergetőt,
                     galacsingyúrót:
                     tán elmebetegnek
                     hisznek, bolondnak,
                     s csak balga mosoly
                     zúg át fáradó ajkamon:
                     hitetek hanyatló múlt,
                     álarcotok mind arcotokon
                     húsraszáradva, láthatón...
                     Bolond bitangok,
                     már nem kábíthattok,
                     torz, ütődött, hazug
                     napotok bukjon
                     csak laza öletekbe,
                     s virágozzon ott
                     örökre, a nulla
                     előttem rajzolódott ki,
                     s csacsogjatok,
                     ti balgák, tovább,
                     szügyetek ha inni
                     vágy, vályúhoz veletek,
                     s ti, komor fellegek
                     ezentúl messze kerüljetek:
                     megszűnök hát
                     tinektek írni,
                     ti bizarr, torzálarcú
                     latrok, puska ne
                     a ti homlokotokat
                     riassza meg,
                     feledni, s örülni
                     minek lehet,
                     rossz barázda-utakat
                     kerülni, s benned
                     válni örök eggyé,
                     fénylő Nap,
                     Hórusz szerelmese,
                     lazaerkölcs örök
                     megvetője, te
                     látod tisztaságom,
                     s ugasson bár
                     a hitvány ember,
                     ne zavarja fel
                     bennem a fénylő víz
                     tükrét, mint eddig,
                     haljon el a legapróbb
                     rezgés is, s a ború
                     fulladjon saját
                     ajkain el, így legyen...