A Hádészi-út
A talaj ingatag mint a mocsár
A mélyben a behúzó szennyes halál
Ökle szikla a kitüremkedő
S benne az évezred – a merengő
A fűcsomók elesettek – szikár
Tölgyesek néha árnyékot adnak
Feszül az ember neki a bajnak
A fények fenn a csillagok kihalnak
Vágtat az esti szél langy őrületben
Összedőlve már rég minden tervem
A hínárt
homokot kerülöm lassan
Angyalok fáznak a jég-zivatarban
Túllépek a borzasztó úton
Hádész lakatlan kopott szirtjein
Még
megtalál az ütött-kopott hajnal
A féktelenségek omló végein
