Lassú, fáradt határ

                   Lassú, fáradt határ

                                     A virágárus lassan számol,

                                     keze szürke, akár az ég.

                                     Belőle az ember beszél,

                                     s könnye hull anyja hamvaiért.

                                     Az emberek színtelen foltok.

                                     Únt pacák Isten palettáján.

                                     Hanyatlik a rend, az emberi,

                                     lassan peregnek a járdán

                                     a cseppek, s fel nem foghatni,

 

                                     mitől oly kövérek az estek,

                                     mitől pityókázva szundikál.

                                     Miért borostás a reggel,

                                     s az idő lába mért meg-megáll.

                                     Szeretni kéne, de elfordul

                                     a dal, a mámor – üresség marad.

                                     S ledőlnek vagy lassan rohadnak

                                     az ember emelte becses falak.

                                     Felgyülemlenek az éjszakák.

                                     Lassú minden, mint kandúr lépte.

                                     S ha lehetne – vak koldusként

                                     belépnék az örök fénybe.

Nyár volt, konok nyár...

                 Nyár volt, konok nyár...

                                 Mindegy, hogy repked-e a Hold,

                                 vagy áll bambán és bután.

                                 Mindegy, hogy ellenségeid tort

                                 ülnek-e a halál asztalán.

                                 Mindegy, hogy öntöz-e a felleg,

                                 vagy csak vasfogát vicsorítja

                                 s lebeg, lebeg rongyos hajóként,

                                 míg nyáron az ősz köszön vissza.

                                 Mindegy, hogy álmodik az ember,

                                 mit s hogyan, miként, oly mindegy már.

                                 Halált mutatva csak ténferegnek

                                 a föld ölében a halandó rózsafák.

                                 A vad szüzek a bitón lógva

                                 sápadnak: s csak jönnek a varjak.

                                 Beköszönt a tél, s így bukott ősz

                                 végén a kökénybokrok hajladoznak,

                                 csábosan játszik velük a szél,

                                 csak sóhajtoznak a kókadt diófák.

                                 Álmaikat, vágyaikat végleg-végleg,

                                 mint rongyos, kopott sereg: elunták.

                                 A félelem a vad szélben megvillan.

                                 Igy félek én is, s mint fáradt, vagy öreg

                                 lovas a messzi napnyugtát követem,

                                 bár minden hazug szó a nyakamon

                                 sziszegjen.