Lassú, fáradt határ
A virágárus lassan számol,
keze szürke, akár az ég.
Belőle az ember beszél,
s könnye hull anyja hamvaiért.
Az emberek színtelen
foltok.
Únt pacák Isten palettáján.
Hanyatlik a rend, az emberi,
lassan peregnek a járdán
a cseppek, s fel nem foghatni,
mitől oly kövérek az estek,
mitől pityókázva szundikál.
Miért borostás a reggel,
s az idő lába mért meg-megáll.
Szeretni kéne, de elfordul
a dal, a mámor – üresség marad.
S ledőlnek vagy lassan rohadnak
az ember emelte becses falak.
Felgyülemlenek az éjszakák.
Lassú minden, mint kandúr lépte.
S ha lehetne – vak koldusként
belépnék az örök fénybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése