Nyár volt, konok nyár...
Mindegy, hogy repked-e a Hold,
vagy áll bambán és bután.
Mindegy, hogy ellenségeid tort
ülnek-e a halál asztalán.
Mindegy, hogy öntöz-e a felleg,
vagy csak vasfogát vicsorítja
s lebeg, lebeg rongyos hajóként,
míg nyáron
az ősz köszön vissza.
Mindegy, hogy álmodik az ember,
mit s hogyan, miként, oly mindegy már.
Halált mutatva csak ténferegnek
a föld ölében a halandó rózsafák.
A vad szüzek a bitón lógva
sápadnak: s csak jönnek a varjak.
Beköszönt a tél, s így bukott ősz
végén a kökénybokrok hajladoznak,
csábosan játszik velük a szél,
csak sóhajtoznak a kókadt diófák.
Álmaikat, vágyaikat végleg-végleg,
mint rongyos, kopott sereg: elunták.
A félelem a vad szélben megvillan.
Igy félek én is, s mint fáradt, vagy öreg
lovas a messzi napnyugtát követem,
bár minden hazug szó a nyakamon
sziszegjen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése