2015. december 1., kedd

Látomások, Ha est közelít











                     Látomások


                              Olyan fura minden
                              Az égő lámpa a falon
                              Szürkületet ont
                              És sebeket ró a falra
                              Fura a mosolyod is
                              Szétfolyik
                              S egymás tócsáit isszuk
                              Mintha csókolóznánk
                              Ezer arannyal szívünkben

                              A vadászok sorra hullanak el
                              A vad pedig csak alkonyra vár
                              Megpihen az őszi ködben
                              A szélbe burkolt határ
                              És vár
                              Az alkony festménye izzik
                              A látóhatáron
                              Míg beburkolja magát vásznával
                              Tán egy örökkévalóságon





                    Ha est közelít


                              Duzzadnak a hegyek.
                              A Nap beléjük folyik,
                              az ég fölöttük morog,
                              és szikrákat gyújt a Hold.
                              Vasárnap van, az égből
                              már semmi sem látszik,
                              csak vigyázban áll a csend
                              és az eső gurgulázik.

                              A temetők fáradtak és üresek.
                              Itt-ott fekete macska fut át,
                              mintha vonzaná a Halált,
                              pedig csak lidérces színe van,
                              vagy csak szeretnivaló.
                              A hátán esővirágok nyílnak.

                              A világ ma már nem zajos.
                              Éjjel van, és belep a sötét:
                              kicsit a lelkemben is eltanyázik,
                              mielőtt kilépne az ablakon,
                              mikor a hajnal mezőkön
                              szalad át, és beéri titkomat:
                              a fásult nosztalgiát.







2015. november 30., hétfő

Megtartalak, Érnek...











                              Megtartalak


                              Megtartalak emlékezetemben,
                              téged, kit borzalmak ege sosem szennyezett.
                              Téged, kinek érintése lágy és
                              tán mérgező, de szíved csacska villámlásai
                              megborzongattak sok ezerszer.
                              Látod, eltűnt minden mámor, új órák ketyegnek
                              neked vadul, s a fény ölét immár más
                              teszi a magáévá. Halott érzések keringőznek,
                              mint csonka varjak fejem, testem körül.
                              Ilyen vagyok s ilyenné tett az élet.
                              Te próbáltad oldani, de csak elkötötted
                              a messzeséget…





                             Érnek...


                              Magaddal ragadtál képzeletben
                              Ahogy mint egy jóllakott macska
                              Fekszel az ágyon hajnalt karolva
                              És érnek a meggyek előtted a tálban:
                              Ünnepiben, mint te: kosztümruhában.