Látomások
Olyan fura minden
Az égő lámpa a falon
Szürkületet ont
És sebeket ró a falra
Fura a mosolyod is
Szétfolyik
S egymás tócsáit isszuk
Mintha csókolóznánk
Ezer arannyal szívünkben
A vadászok sorra hullanak el
A vad pedig csak alkonyra vár
Megpihen az őszi ködben
A szélbe burkolt határ
És vár
Az alkony festménye izzik
A látóhatáron
Míg beburkolja magát vásznával
Tán egy örökkévalóságon
Ha est közelít
Duzzadnak a hegyek.
A Nap beléjük folyik,
az ég fölöttük morog,
és szikrákat gyújt a Hold.
Vasárnap van, az égből
már semmi sem látszik,
csak vigyázban áll a csend
és az eső gurgulázik.
A temetők fáradtak és üresek.
Itt-ott fekete macska fut át,
mintha vonzaná a Halált,
pedig csak lidérces színe van,
vagy csak szeretnivaló.
A hátán esővirágok nyílnak.
A világ ma már nem zajos.
Éjjel van, és belep a sötét:
kicsit a lelkemben is eltanyázik,
mielőtt kilépne az ablakon,
mikor a hajnal mezőkön
szalad át, és beéri titkomat:
a fásult nosztalgiát.

