A csalfa Őszhöz
Martinit öntesz tohonyán
S kortyolod mint buta csősz
Kinek a jelen teher már
Te lucskos ruhájú fájó Ősz
Lecövekelted sátorod
A világ férges lábaidnál hever
Olyan vagy mintha otthonod
Nem lenne más csak a messzi tenger
Mely dühös harapós kuvasz ki
Enni csak bárkások húsából kér
Fázom s te csak mulatsz rajtam
Míg homlokomon a holnap remél
Sötét lett gyorsan leszakadt a köd
Bolond táncot jár csillaghaddal a Hold
Te világítasz gyötört elmémben egyedül
Te, ki gyújtott mécses vagy az égen te
Holt égi-avar
S fáradt szemérem
Szív szerint
A világban összetörten,
mindenből kisemmizetten
áll két lábon a bizonytalan
s megfontolt részesem: az Idő.
Nem tudtam, hogy szerető
léte ősi emlékekre hajt fejet,
s bosszú lelkében nem remeg:
ő a megvetett s kisemmizett,
megvetett, kisemmizett...
