Hulló hajnalt nézve...
Porrá hull most
minden mámor,
könnyes ajkak vizet
szívnak göröngyök
sivár gödrei közt,
hazug a rend,
mi őrület,
s lágy húsba
mártja fogát;
elhal képzetem,
s a lélek valahol
mint kifacsart
rongy, mintha
sivár lenne,
fáj - nincs
több ütközet,
agyatlan, szívet
rontó, méltatlan,
rossz szó - kerülj!
S ha kell, halni
mocsárba kúszok,
még céltalan,
egyedül...
A ravatalon
Mint koszorú, ha
virága bomlik,
fénylő csend
övezi körül,
a lehunyt szív
tán ebben nyílik,
még utoljára,
kitörölhetetlenül...
Valahol bent...
Éterben lángok
forognak,
messzi valóságuk
tűnőkép nekem:
csillagok vagytok,
halvány pontok,
vagy remény, mely
elmúlik csendesen?
Derengtek fagyban,
vagy bársonyos lég
mögött,
s elillantok, ha Isten
csend-keze suhint;
merő láng
vagytok énbennem,
mely emel, ha kell,
vagy a porba taszít...
Értetlenül, valami lavinában...
Ó, az álnok csend,
hol megkövült
iszony tébolya áll,
mozdul felém,
vagy csak van,
részegítő, ostoba
álom csak:
oly mindegy már,
elmúlott, köddé
lett, mint a
gyanútlan nyár,
vagy a tél
kővé dermedt
sár-fagya,
az ormótlan
és ostoba;
vád erek zubognak
patakomba, hol forrást
leltem s szelíd
álmok hajnali
hangját,
fertő lángjai
hulltak fonnyadt
ölembe,
de késem sem
magamba, sem
másba nem szúrom,
csak lankadt
kedvvel s megdőlt
erővel aratom,
mi hajnalom...
Kósza a tél...
Kósza a tél,
valami láncfűrészes
vad csapás,
mely erőt s lelket
veszejt fogatlan,
véres-fáslis fejjel
találkoztam erejével,
s borzadály szülte
neve tán örök
gyilkosa a nyárnak,
de nem adom fel,
még ha galádul
rám is csinálnak...
Modern korunk papjai
Ó, ti buzogányhajúak,
tespedt kőrisei
az éjbehulló nyárnak,
az éj köveit
koptatjátok nyomtalan;
karotok sáskák
lengő karja,
ajkatok mélyén
iszonybűz a szó,
a Hold túltengő
fényben arcotokon
hízik,
s ültök a magasban,
mint Napóleon, a ló...
