Versek

     Értetlenül, valami lavinában...


             Ó, az álnok csend,
             hol megkövült
             iszony tébolya áll,
             mozdul felém,
             vagy csak van,
             részegítő, ostoba
             álom csak:
             oly mindegy már,
             elmúlott, köddé
             lett, mint a
             gyanútlan nyár,
             vagy a tél
             kővé dermedt
             sár-fagya,
             az ormótlan
             és ostoba;
             vád erek zubognak
             patakomba, hol forrást
             leltem s szelíd
             álmok hajnali
             hangját,
             fertő lángjai
             hulltak fonnyadt
             ölembe,
             de késem sem
             magamba, sem
             másba nem szúrom,
             csak lankadt
             kedvvel s megdőlt
             erővel aratom,
             mi hajnalom...





             Kósza a tél...


             Kósza a tél,
             valami láncfűrészes
             vad csapás,
             mely erőt s lelket
             veszejt fogatlan,
             véres-fáslis fejjel
             találkoztam erejével,
             s borzadály szülte
             neve tán örök
             gyilkosa a nyárnak,
             de nem adom fel,
             még ha galádul
             rám is csinálnak...






            Modern korunk papjai


             Ó, ti buzogányhajúak,
             tespedt kőrisei
             az éjbehulló nyárnak,
             az éj köveit
             koptatjátok nyomtalan;
             karotok sáskák
             lengő karja,
             ajkatok mélyén
             iszonybűz a szó,
             a Hold túltengő
             fényben arcotokon
             hízik,
             s ültök a magasban,
             mint Napóleon, a ló...