Vers
a nihilről
Vad szelek viharában nem érezlek én.
Voltál, vagy, leszel, de belőlem
kihulltál,
mint kőris fárasztó milliónyi
magja,
s jövőnknek nincs tiszta lapja,
mert tudod, a magokat elenyészi az
idő:
de valahol még szárba szökken ő,
valahol szerelmet őröl a konok szél
marka.
Eldobott ronggyal van teste betakarva
egy másik idősíkban, hol halál
roggyan,
s a szív szava vad dobszóra dobban
az erdő kietlen rejtekén.
Magokat őrölni jöttem én,
fáradtan,a szerelem tengerén...
Valahol
Láttalak füzér lombok között:
mint madár, kit lángok tüze rettent,
havazó télbe temetkező nyár:
valaki tán vár, valaki tán vár.
A csended szent hajlék még énnekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése