Illúzió
Vörösben nyújtózik most fent a Nap:
Olyan Ő, mint kit szent álmok
gyúrtak.
Teste alatt pázsit a fű, hanyag
vágyak nyers illóolajai.
Az Élet megtanított:
ne kérj, ha
pénzed már kánaánba szórva rég.
A Világ fölött meg mint óriás
nyújtózik a zord felleg: Halál-kép.
Féltettelek magadra hagyni: már
elillant rég vágyad, büszkeséged,
mint tarka füvek friss illatai,
s távol vagy, mint Nap: rőt
szenvedélyed...
Könnyű
esti szonett
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék
mit jelent,”
nekem lombok léha s kósza táncát
talán,
míg
tikkadt sólyomként ránehezedik a csend,
kolompol az esti szél, mint részeg
talány.
Az alvó csillagok sutba dobott
morzsák,
rajtuk nehezékként a tányér, üres
Hold,
s míg
kövek mélyén a vakond alussza álmát,
a tolongó esti felleg veszett esőt
ont.
Rám akasztott nehezék most minden
csöndes perc.
A sodró patak monoton zúgja panaszát,
míg
egy szöcskehad ügyetlen szerenádot bont,
az égbolt fent megreped, s fényesőért
jajong.
Bennem halk szonáta zsong, megannyi
hűtlen terc,
míg
árnyékként hordom magamban Isten bánatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése