Asszociációk
Apollinaire-re
Vörös a feje és kövér
Arcod keskeny és hófehér
Kedves Szerelmesem
Halott a nyár és
Karcsún ringat az ősz már
Lombtalan álnok
Vastag bükkfák alatt
S csak várok
Csak terád várok
Lefejtett nyűgökkel
Megcsapolt szívvel
Ráhajtom konok arcom
Vidám, kecses arcodra
A tiéd vagyok
Ősz sután
Szerelmes, Ősz évszakom
Tudod: hamis a nyár
Hamis a virág forró szivén
Tág öle nem nyújt táptalajt
Neked s nekem
Virágom
Őszöm
Minden kincsem beléd vetem
S lehajtom nyakadra fejem
Holnapután
Apocalypse
á' la Baudelaire
Zokog a Nap, sírokat vet fel a föveny,
romlott húsú piócák tekergik a
fényt:
övék a nap, Isten s a bitang
szerelem,
bábjukat a téli szél fújja
szerteszét.
Ledőlt kereszt most a Föld, arcok
rothadnak,
s úgy hiszik, a megváltás egyedül
övék:
a pénzek holt körmeik közt
szerteszét folynak,
bomló csonttetemüktől büdös a
vidék.
Nem isznak ők buzgó, friss forrás
vizéből,
olyan, mintha élnének, de létük
hazug:
köpnek rá messze, mit nyújt Isten
tenyérből,
romló-nyüzsgő féreg csak minden
test-szavuk.
Átok, viharvert, balga-büszke
hegyvidék:
Mordor zord völgyeiben virág nem
nyilall,
megkésett már minden szó s tiszta
szenvedély:
a láncra vert fényre dühös falka
rivall.
Aláásva becsület, rothad a lét
tava:
Hádész zúgó kacaját veri fel a
szél,
volt ember, nincs is tán és nem is
lesz soha:
kiben szeretni s nem gyűlölni jár a
vér.
Elcsöndesül minden, csillagok
sodródnak
messzi Tejútos-palota sikátorain:
s a Nap, mintha tán utolsót dobbanna
még,
eltűnik a hörgő rögök zűrös
bugyrain...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése