Novemberi köd
Keresztbe dobott lécen
egyensúlyoz az Idő,
miközben a Szél gyermekeit
csitítja szirteken szőtt fészkekben,
hogy aludjanak,
egyensúlyozzanak,
mint apjuk, s majd
kevély szárnyaikat bontsák
surranó emlősök után.
Ó, az Idő, homokórám
lassan lepereg,
vákuumba csomagolva
már minden érzés,
műanyag ez is, mint
Lilu mosolya, s borgőzös,
mint a duhaj Balázs tekintete.
Alvó emberek magukban
hadakoznak, s szörnyűt látnak:
pusztulást, havazó nyarat,
erkölcsi hullákat, de az Én
szikár talajon dorbézol tovább,
miután felébredtek.
Allegro
Ha havazik: bennünk van az Isten:
fél, remél, és tán kövek közt
mereng.
Palástját rég elbontotta a szél,
s mint kövesült fa, út mentén zenél
bontó szelek viharvert húrjain...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése