Kavicsok
Villamossínek között fekszünk:
mi, a kavicsok útált seregei,
vánszorogva múlik napunk,
s nem metszi nyakunk vagonok
kerekei. Talányokban hiszünk,
ápolatlan hancúrozásban,
s meghalunk, ha ősz szava rothad
a messzi, fagyos hóolvadásban...
hajadon
züllés az arcon fakó
mosolyra hasonlít
tán
de inkább egy rothadó almára
virágeső kint a havazás
alulírtál
engem
szörnyecskés füzetedben
ajkadon kiló máz
ujjaidról csurog az
utálkozás leve
hárman voltunk az esőben
én az élet és a megvetés
elsiklottunk egymás mellett
illetve a harmadik
belezuhant az arcomba
már járni sincs erőm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése