Bágyadt altató
Hallom nap, horpad hasad,
fejed lankad s csizmád dobod,
végsőnek hitt nyughelyedre térsz,
lázongó tekinteted csillagokba
fúrod, mint ki aludni messze
nem akar, de a vágy, az az ősi,
gúzsba köti megfáradt szemed,
s rád leheli a hortyogó életet,
hogy más szférában bontsd
szárnyad tovább. Tudom, ősi
düh kínoz, de aludni kell,
sírban a csont, égben a lélek
hever, aludni kell, aludni kell...
Elveszek
sorokban
Agyamban kézigránát-repeszek.
Nem túrni jöttem én ide a földet,
mint disznó, kit a zabálás kéje
hajt.
Átkos piacokon diódákat vettem,
szürke és banánszín
szemeket,
hogy koszos homokon szórjam szét
ezen elfuserált, bizarr lelkeket.
Az ünnep Isten, a tiéd, nekünk átok
jut,
rossz, parolázó szelek és ütlegek,
melyeket, mint hajlott korú Villon,
tűri az aszotthéjú, konok Föld,
s vele minden tévelygő zarándoka.
Húsba haraptam, rossz íze
volt,
mint hajdan-parasztok gyöngeszínű
kásájának,
de ettem, faltam, én, elárvult gyönge
test,
s minden képzelgése földi
ittlétemnek.
Hajót bontanék, feledve a rossz
múltat,
kenyeret süt nekem a gyönge májusi
szél,
gondolom én s csak képzelem,
mint szerelmet a csúf-varangy Éj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése