Memento 5.
Világra roggyant az ég:
festői, bölcs és kövér,
akár a ludak fészkelő alja,
vagy a béka felfújt buborékja.
Szellentés a szél ma is.
Szagtalan s idomtalan,
akár Picasso minden árnya,
vagy a Föld torz csalogánya,
a megvetés.
Haza húzó vitorlás lettem én,
konok s pénztelen szegény,
kenyerem csak a víz illata,
italom meg Poszeidón maga.
Villon borgőze száll a város fölött,
a lökött sztrádák bolyhos zegzugain,
s eltérnek mindig a vélemények:
emberek, legyünk emberek,
ha lehet...
Memento 6.
Nem imponál a szó:
harapni, harapni volna jó
dús körte női alakba,
vagy ott a pimasz dagadt, az alma.
Hazudnék én már csak neked:
nem szólnék, mi a döbbenet,
aluljárókban aprót csenni,
s bűzös koldus piszkát megvetni.
Aludni, míg
rádióból dal fakad,
s könnyezni roppant testű falak
alatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése