Versek

            Nem tudom...


            Nem tudom, ősz-e
            a hulló falevél,
            vagy rőt álmok
            múló szerelmese,
            kacajt bontó
            gyermeki én
            valami sápadt
            fénytelenbe veszve?

            Nem tudom,
            csillag-e két szemed,
            ha bágyadt
            nyugalommal tűri,
            hogy mint olvadó
            jégvermet
            társad tüze félti?

            Nem tudom, ha
            lebukik a Nap,
            a festői szépség
            úntalan követi,
            s mikor
            új erőre kap,
            megszólal-e
            benne az emberi?

            Nem tudom, mi
            az hogy nyár,
            vagy bármi
            elhulló mámor,
            ha kitekintek,
            sötétség vár,
            s valami ónos,
            bolond zápor...

            Nem tudom,
            meddig a lét,
            de míg útjait
            rovom,
            szilánk reped
            s ízt hagy
            a hajnali városon...

            Nem tudom,
            galaxis-e az Isten,
            vagy ki nap mint
            nap kenyeret ad?
            De megőrzöm,
            míg élek,
            benne hagyott
            álmaimat...



            Fenn, a zordon...

 
            Fenn, a zordon
            tar hegyeken
            alkony kísér
            szerelmesen,
            mintha belém
            zúgva
            értem repedne
            húrja;
            pedig milliárdból
            csak egy vagyok,
            nem eszem én
            maszlagot,
            hiába hódít
            csendesen,
            továbbállok
            kedvesem...



            Korunk gyermekei


            Nincs idő gyalult padokra,
            tűzzünk zászlót csillagokra:
            értük dobog s ver a szívünk,
            ők az örök példaképünk.
            Üres, csacsogó, bolond kedvvel,
            kit a robotolás levermel,
            a plázát járjuk csoportosan,
            hisz szívünkön vágy-vasbéklyó van;
            egyet szólunk, s ezernyi hív
            ámuló szemekkel reánk tekint:
            igen, ez az igaz élet,
            nem nézünk mink sötétséget,
            Nap fogai közt lebzselünk,
            gyere, lubickolj te is velünk!
            Ne nézz halált, se szenvedést,
            hisz felüdít a jó nevetés:
            mit nekünk pap s a szent gyónás,
            tiszták vagyunk, s nem félnótás
            a kedv, mi bennünk ragyog:
            megaranyoz mát, holnapot;
            s ha játszi talpunk feldobódik,
            éltünk, s nem átkozódik
            bennünk lelkiismeret:
            szilárdak vagyunk, mint a hegy!
            Így múlunk el nyomtalanul,
            bár ezernyi nyál reánk csordul:
            borissza a kedély, a nap,
            isten hozzád, szép virradat...!