Kinn még fény lobog...
Kinn még fény lobog
Apolló inge mögött,
valami szívó, forrongó,
szeszély fény,
s az ég tiszta,
de mintha a távolban
ködös lenne,
miként a
sápadt erkölcs,
mely fénylik,
de oly vak, mint
tisztben az akarat:
félek, koporsó száll
alá mélyen kivájt földbe,
s a semmibe forr
szándék, kedv, idő
s lélek, a borzongás
főtt illatát rég feledve...
Otthontalan fény
gyötör, mint ki hamis,
pedig csak láztalan
ölelés késztet mindig
friss csókra;
a magány szele
forrva bugyog
rőtléptű talpaim alatt...
A fecskékhez
Ó, ti fecskék,
könnyű légtornászai az égnek,
alacsony már repüléstek
a nyárvég lassan bukó
napjain:
íz táncotok, valami
bársonyittas, könnyű fuvallat,
s már érzitek, hogy
szép napjaitok
alkonyba futnak,
ha sátrat nem bontva
tovább csacsogtok
lengén, fesztelen,
az éj konok
s lassan harmatot
sem ad,
a virágok szép köntöse
meg elhull némán
valami fázós szürkületben:
okos testetek drótokat
nem ural fénylőn,
ha megkopik a táj színe,
napja, s ránkköszön
az elmúlni vágyó,
fájó őszi szél...
Eltűnik a ragyogás,
éjbe hull a mámor,
s füst, hideg íz
marad meg szánkban,
valami kopott fénytelenség,
míg a fagyott levegő
a csontunkig hatol...
Daktilusokban
Könnyü a légben a fény-csobogás,
angyali szóban a könny-zokogás,
esti mesében a szív ragyogás,
gyermeki énben a szép rianás.
Vérzö szivemben a hajnali szó
új napot súg neki: kelleme jó.
Meghal temetve az emberi hév,
égben a fény igaz éltet igér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése