Az éj foglyai
Mint lassú bárka a kihunyó
csillagok kozmoszában,
olyan az idő most:
cammog terhesen, dölyfösen,
ízeiben mikroorganizmus
az ember, valami
becstelen szövetorgánum,
a létezés foszló árnya,
mely úton van oly
régóta céltalan,
látatlan ködök
meghódításának vágyával,
gépek labirintusában,
az elérhetetlen sóvárgása
mint kies űr
feszeng szívében...
Oly halott az est nekünk,
kik örök estek
kárhozatát nyögjük,
s a fény csak
csöndben pislákol,
mintha gyertya lenne,
pedig csak gyönge
fénymaszat börtönünk
rég nem mosott
ablaka mögött...
Koporsód felett...
Dérezüst játszik
havak bársonyán most,
olvadó fagy fájdalma
ülepszik lelkünkre
csordogálva, miként
ha nem kívánt teher
vérzik valami
könnyteljes érzést:
elhulltál, mint egy
színtelen levél
a mély síravar ködébe,
fénylő csillag az nekünk,
s utolsó, csendes szonátát
pendít a szél lelkünkben...
Hiányod fáj,
miként a szív, ha
megüresedett órák
gyötrő perceit rójja,
s dobog oly halkan
s céltalan,
meleg posvány inog
csak szomjéhes szánkban,
s kiköpni is tán gyötrelem...
A halál most sem
volt rest, s örök
éhséggel ismét
emberkévét aratott
bolond s tékozló
idők szennyében...
Elhullni kéne,
de csak állunk
gyenge tested
alászálló koporsója felett,
s lüktet szívünkre
is a sok göröngy:
az iszonyú fény
most tőlünk elhajolt...
Göröghon oszlopai előtt...
Ó, ti kiürült ókori csarnokok,
messzi idők elhullt maradványai:
fénytelen árnyak rajtatok nyújtóznak,
s a lelassult percek tétován megállnak
óriás-ékszereitek előtt,
hol kellem s friss erő megkopva nyílik,
e letéphetetlen virág a lelkekbe hullik...
Aranyaitokat elette a múlt,
a holdsugár bennetek félve üzen:
ember, dactalan hajtsd meg itt fejed,
hol istenek szunnyadó teste pihent,
s ezer áldás fodrozta át kacér lényük,
most átoktalan általam, halld hát,
ők üzennek...
Gúny sose marja lehullt emlékük,
a víz az egyszerű halandók szomját
oltotta csak,
s én végigzokogtam az életük,
bár e zord, mámoros ideák
emelték büszkeségük...
Porban játszó gyermekek vagyunk,
szemünk még vak az egyetlen
eszmére,
melyet barbár világunk oly
ostobán tagad,
s fonnyad, mint örök víz,
tisztességünk...
Ha Nap szunnyad,
a holdfény ráfekszik e helyre,
s kizárja a szívtelen kort
legalább egy percre...
Ilyenkor picit meglódul
erővel a szél,
s olyan, mint ki távolból
egy gyönge hárfán zenél...
Merengő órán...
Ó, ti kévék,
holt időknek
volt tartásai,
marokban erőtök,
s a legyűrhetetlen
ember-kedv bennetek
időz így, ha emlékeitek
lapjait nézem,
únt s tiszta szemmel:
tartástok a múlt,
s mint szívetek,
köddé lett,
akárcsak az összefogó
pajkos erő, s a
tiszta lelkek
közös lobogása,
ízetek még
számban időz,
s hamuszínű
akarat-fény lobog
valahol bennetek,
nekem, s kereszt-rakástok
mint múló fáklya
lobog oly távol, messze,
mintha csillag lenne
az azúr-ködös
idő hátán,
s tudom, jégverés
sem tántorított
szivet, ha
takarni kellett,
s most oly
ingoványos volt
érlelő talajotok,
valami sötét-fénybe
bukó iszapfergeteg,
mely zavarosan
nyújtóz, s
magába zárja lassan,
torz-érlelőn
tartástalan korunk
minden szennyét...
Most sivatag
ásít ostobán a széllel,
s karavánok kutatnak
valami tiszta víz
után, mely egyszeri
kincs a léleknek
kortól, ideáktól
függetlenül,
s keressük a fényt,
mi vak, szegény
éjjeli lepkék
üvegkalitkánkban,
s oly meddő
minden röptünk:
a hitek globálisan,
nemzettelen élnek
szerteszéjjel, arctalan,
Krisna-völgy is távol
a hindu léttől
üzen s tart valamit,
mi tőlünk idegen,
s fénye mégis
a lélekbe ragyog...
Oly szép volt minden,
vak ragaszkodás
ma a lét a múló,
kihűlő értékvesztőben
egy erős szalmaszál
iránt, mely apad,
gyöngül s lehull
a ködbe fénytelen,
mint kósza, buta
lepkelétünk
oly becsülettelen...
Szív ha ágra hullik,
fényért kiált,
s inogjon mind
a sok csillag:
tán emberként bukik,
ha szólva hív a perc,
istenek komor
hátától elfedve,
tán fénylő magokat
vetve a rút kárhozat
gyenge földjén:
múlni így is szégyen,
de valahol látatlan
hajnal kél lassan,
gyöngén kelve,
s ott parázslik
majd sírunk,
hitünkkel temetve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése