A halál leple
Könnyű vagy vándor:
sóhajod, mint lepke szél
üvöltő erdők mögött;
szíved egyszer hazatér...
Bánat rőt terhe nyom,
szavad fuldokló veszély,
csigaléptű nesz oson
kihűlt szíved rejtekén...
Nem nézel palotát,
tivornya-kocsma sem vonzz,
ó-szellemek halk szavát
fájós kedvvel hallgatod...
Bús rabigát nyög a Hold,
nádas zizzen szertelen,
megszokta e vén bolond, hogy
közel a veszedelem...
Tékozló szél heve zúg,
felsír bent a félelem:
gyönge légy vagy, ki elhull a
csillagszínű földeken...
Új nap kél mindhiába,
porba hullt tág kedv s magány:
az ég lágy óceánja
könnyel áztat zord halált...
Kikerics nyíl csontokon,
rajta tücsök hegedül,
ennyi maradt: s eloson
az éj, ki nappalt elkerül...
Mindünkben ott a halál,
rajta fénytelen mosoly:
megannyi éltet zabál,
ki minket csak átkozol...
Eltűnik a hó, a nyár,
szívünk öröme fakul,
s ha éltünk dűlőre jár,
kiolt minket cudarul...
Nincsenek már csillagok,
szépség nekünk nem köszön,
fénybe-fagyott hajnalok
tág nyílása sem öröm...
Kövek s hegyek zörögnek,
talpunk alatt lég sivít:
elhalt képzetek élnek,
ki múlik, mindezt az vidít...
Ó, itt gonoszság...
Ó, itt gonoszság lappang
és félelem,
árvácskák közt tetvek
köröznek,
gyors hajtűkanyarokban
sápadt idő vacog,
s röfög lent minden
csillag a sárban...
Neonfény virít, szívtelen,
est olajos csendjén
vak lepkék köröznek
fel a szebb jövő felé,
szüntelen,
s csak hideg fény
árkán nyugodhat testük,
mi meg csak zabálunk
kéjelegve, röhögve
a máson,
bárgyú tekintetünk
valami üres lepel,
s felgyúl a széllel
egy sóhaj-átok,
mely nem csitul,
mint vak szomjunk,
öntelt szívünk felett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése