Rebbenő alkonyon...
Rebbenő alkonyon
tar homlok a Hold,
mint kit Apollón
űz szende fényostorral,
oly komor, bús szegény,
s halott virág rebben
ajkán, mint foszló tünemény:
gyenge vagy, de
a tó tükre érted csacsog,
s csillagrianás
vesz múló fénnyel körül,
tied a lüktető
ér kezemen,
s ha kell, múlj el
nyomtalan, szemtelenül...
Beteg csikkek az űrben...
Arcaitok mögött
emberek potyognak,
fogaitok közt
lekvárt bont a nyílszeszély,
hagymásrántotta
már rég az eső,
s fagyban bolygók
sora roppan örökre eggyé:
így szól a dada,
hát nem őrület...?
Fázós esten
Harmatban aludtam,
hol füst és
értelem nem úr rég,
csak csapzott mosoly
ringat kelő Holdat,
s valami tág merengés,
valami ezüst sóhaj,
valami múló hév:
csillagok porain
foszló est mulat,
de a búgó szív
kacajt bont a fűben
lábaim alatt...
Eszmélve...
Milliárd varázs:
csillagok csókja tavon,
gyöngytánc-látomás...
Hajnal szava int
belőlük, bár este van:
érző szív, ha hint
ránk így aranyat.
Milliárd édes manó,
táncos akarat:
Foglyotok a szív,
mely csörgő rablánc mögött
hajnaltüzet hív...
S hol holt-fagy köszön,
tán elalél zörögve
mind a fényözön...
Az asszonyi Holdhoz
Szent révületbe
szenderült el arcod,
mosolyba csitult
fény gyöngyöz ajkadon,
mintha az örök
kérdés és válasz
is te lennél,
oly tántoríthatatlanul
igaz gyönge harcod:
mélybe süppedt
éj rég otthonod,
csillagpárnán
nyugszik örökkön fejed,
életed álom
kihűlt takaró alatt,
vagy te, vagy csak
káprázat vagy nekem...?
Aludj édest, hisz
oly halott már az est,
s éjtakaród szent
koporsód legyen...
Csendben, kérve...
Éledő tűz a szemben:
hamis vágy vagy szent akarat?
Rabláncon mind a kettő,
foltos ülep vagy szív alatt...
Dermed szívben mélyen a csend:
nyújtózva már oly régóta.
Vadvirágos réten a rend
fodroz benne: örök óda.
Szeretni csendes fényben,
örök szívrabságban lenni,
zokog a szent szemérem:
így kell élni, így kell halni...
Űr fodroz zord végtelent,
sárbolygó keringő magány:
bár úrrá lenne életen
a napszívű Isten-talány...
Egy kérdés elé
Világok robbanása
a táguló univerzum
partjain:
káosz és halál a szülő.
Bizarr gondolat,
de tény akkor,
ha az evilág
sírboltjára akad
szemünk...
Elveszve a mélyben...
Holtak arcai kúszó árnyak,
a semmi vizén evező lelkek,
megbabonázva bennük a bánat,
szemük üvegjében parány gyermek
a sóhaj, a vissza-visszatérő,
ki nem bicsaklott, ürestelen perc,
Hádész iszap-vizén merengő
örök kincs, valami elmúló terc...
Mint anya, ki holt gyermeket karol,
úgy fonódnak riadtan össze,
ha Hádész rossz kürtje felzúgva szól,
a halált igézve mindörökre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése