Borongó fényben
Alkony, zord képe napvirágzásnak,
hol tüzek fúlnak tág horizonton,
Hold-kép társa szerető magánynak,
s a csillaghad fojtó, holt égbolton...
Halófélben merülő tisztesség,
bolond éj-képzet nyögve ostoroz,
fagyhalál, hát ez vár rád, emberség,
csillagfény bár mind ajkadon csacsog?
Rossz ködbe fúló szavak tüzében
a hajnal felett bitang kard mozog,
szeretném hinni, hogy lesz még élet,
mi fagytalan emberszívhez susog...
A vágyhoz
Érzem, a lélek torz harang
is lehet, ha vágya fűti,
felemelkedő lég-galamb,
és táncát semmi sem hűti,
veszélyes vizek dalnoka,
hol az erkölcs fúlva susog,
könnyed szavak hű bajnoka,
vágykaland, mi féve zubog,
szavak nélküli gyötrelem,
iszapszívű tengermadár,
csapongó bájveszedelem,
Nap, mi hűvösen alászáll...
Korunk elé...
Világok harcai filmvásznon:
kéjes űr, mi sötéten dereng.
Amerikai geg, őrület?
Szívekben mégis fázós a csend.
Nappalok tivornya, hév lelke,
szenvedély, mi rabláncon szorít.
Fáj talán az Istennek lelke:
a hajnal tüze megszabadít...?
Bolond nappalok gyilkos tüze,
emelt fős harcok Közel-Keleten.
Az igazság lecsendesült szüze
tán fátyolt bont megfáradt lelkeken...
Aludni hív a hajnali szó,
bennem merül csillag-végtelen.
Sudáran álló jegenyefa
szívem, a lehámlott, hévtelen...
Fagyban
Idő fogja a Lét,
hol kőrisek merengnek,
ezüst sóhaj ajkukon,
mint beteg szív, hevernek:
tompa jaj fukar daluk,
kincsük tán csak a kéreg,
mi sebet takar, s méreg
a holt-fagy levegő is,
hol remegve időz el
még Isten szív lelke is;
bizarr börtön mind a táj,
s a sárra fagy, mint elhullt
álom az ember-törekvés...
Három vers
Ember igában:
önzés rablánca rajt,
ki a hajcsár...
-- I I --
Villám csattan,
ház lobban:
hamuba hull a remény...
-- I I --
Varjak köröznek,
csőrükben szemek:
csatatér koloncai...
Kérdés
Ízléstelen világ a Lét.
Aranyba foglalt vágy a szó,
vagy lelkiburjánzás, fenét!
Az emberszívet megbontó...
Holdérzés holt talánya csak
egy feltörekvő nemzedék?
Vagy kígyót kerülő harmat,
zöld, tiszta füvön csorgó méz?
Baljóslat itt tán minden szó,
s mint bokron termő kék magány,
vagy végtelenbe nyúló tó,
ring a bomló ég alkonyán...
Őrület
Agytekervény sárban,
óriáslánc vázban,
bolondlégy füledben,
emberhús kezedben,
lázas vágy mind fogad,
arcodra fagyott Nap
asszonyod, szép vitád,
emberöltőt nyit szád,
bogarak a padon,
önnek adom, asszonyom...!
A harmathoz
Bennünk fénytörés ragyog,
lehullt isten-méz szivünk,
hol szép tündedal zubog,
óceándal ismérvünk,
félni nem természetünk,
meghalt magány nem társunk,
örök vízből eredünk,
ha éjszaka zár, fázunk,
hajnal mind a mi lelkünk,
és ha napsugár nyílik,
pillanatot temetünk:
majd fényünk földben oszlik,
ajkunk nem varázsol már,
elaszta hevünk a Nap,
öröklét az ami vár
szunnyadó tövek alatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése