Hajnali szó...
Fényharmat ajkad,
tört-varázs szemed,
bolyongó tudat
ragyog tebenned:
örök, ifjú hév,
szent, lágy akarat,
a felpezsdült vér
durca lenyomat,
mi arcodra ül:
hagyjunk tegnapot,
rakoncátlan tűz,
hév varázslatot,
kezed fátyola
borítson zenét,
szépség asszonya,
öleld a reményt,
mi csillagot hagy
fáradt szívemben,
mi meleget ad
mély szerelemben
akár, tűnt az ősz,
lebukott angyal,
a varázslat bősz:
tavasz a hajnal,
mely ölel mezőt,
nyíló virága
szívünkbe erőt
lágyan ajánlja,
egy az otthonunk
tűnő ég alatt:
bolond alkonyunk
végleg elmaradt...
Lágy muzsika szól,
múlik a harag,
ölelj, mint fény, jól,
szent könnyek alatt...
Hozzád, esengve...
Vád, mit múló vágy éget,
oly zajtalan most a szív,
meghalt ízű remények
lombjain fodroz, és hív
az eső ódon zaja,
benne olvadni eggyé,
s legyinteni a bajra,
a sápadt, tűnő kegyé
tán a surranó holnap:
szemem vetem a földre,
ég s csak ég bennem szomjam,
úgy tiéd lennék, félve
suttogom most a lágy szót,
angyal-titok az égen,
mint csillag vonul, s bók
kél bennem, lassan, szépen:
légy te ott fent az enyém,
gyöngysuhogású csillag,
s csak hallgasd méla zeném,
te, ki oly tündöklő vagy...
Egy balga dal
A halál halálomon
lepel,
s nyomtalan vész el,
mint tűnő óceánban
a felleg:
ó, bizarr ír,
légy te orvosom,
hogy egy hajnalon
félve röppenjek el,
ha az idő tényleg
oly közel,
s ne csak kábulat
rójjon tetszhalált
arcomra,
ó, Szemirámisz,
ajkam rég tiéd,
mérgezve vedd
hát vérem,
s ernyedt testem
fuldokló patakba
vesd,
elmúlni lám
oly kevés,
ha a vég nem bátor,
s közeledni rest...
Papír fölé roskadt szív
Létem most fénybe
veszett sóhaj, vágy,
tán kimondatlan óhaj,
ördögi, nem az a perc,
csak ülsz s merengsz,
mint ezüst, halk
rianás megreccsent tavon,
félve súgom: holnapom
hol hagyom...?
Tőrbe dőlve tán,
hogy örök bűntudatban
gyötrődve, tudatlan
sírom falát vájjam,
vagy így belső lázban
fázva maradjak
üveges, tajtékzó
habban parttalan
evező hajós,
ki talán hontalan,
vagy ki remegő jós,
nem értem, miért,
meddig folyik a lét
iszapot hordva.
Talán ha megnyugodna...
Fejem mélyre hajtom,
s csak hallgatom
ereim tompa moraját,
az időn zúgják át,
mit súg talán szivem,
e fakó s bősz motor,
tán hiányzik a rotor,
hogy a magasban legyek...
De azért üzenek...
Szép Nagykaposhoz
Ó, szép Kapos, madárlátta
keskeny szived, mit
őseid csókja fürösztött
fázva, de oly büszke
erővel, mit látni kevés,
de érezni sok,
évszakaid mind
lehullt almák, melyeket
Nap érlelt hízón,
s lehullva a féreg-
enyészet vacsorája lett,
de oly szép még
az emlékezet,
s tág, sűrű erdő ölelt,
s a Latorca csapongó
ölére vett, de izzod
még a büszke arany-szót,
nyelved hegyével tán
tördeled, s a még
élénk emlékezet
virágát begyűjtöm
ajkaidról lassan, óvón,
tiéd a holnap, s múltad
enyém, te szerény, sosem
kérkedő anyaföld nekem:
papírra vetíted lelkem...
"Emberek" közt
Ormótlan csend honol,
lelketlen, koppanó csend,
virága rég kigyúlt,
s ölelés az érdek,
mi ha tehet, hátbaszúr,
Parnasszuson tüske árnyak,
a szenvedés magjait hintik
szemébe az arrajárónak,
vádjuk kopott szörnyeteg
ingó ajkaik között,
s nézd, mily fakó a csend
elszáradt gyomok között...
Ó, virágdíszek ajkai...
Ó, virágdíszek ajkai,
surranó csókotok a csokron,
sosemlátott tűz vagytok,
ellobbanni nem tudó atom
mind bennetek buzog,
érző szívetek tályogot
nem bont,
s míg öleltek csendesen,
aranyba fullad a mámorító köd...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése