2010. augusztus 1., vasárnap
Versek IX
Éjjel rólad...
Furcsa borongós szeszély az ajkad,
Nap nyomába tévedt madár lennél?
Ingatag mezők csapongó lidérce,
vagy boros kulacs, víg elmélyedés?
Ősz-halál, gyönge vad, szomjazó tudat?
Légy csak esett kincs, ha kell, kiáslak,
s feltörve porladó pecséted,
szíved kelepcéjét tán megnyitom,
s a sok sutba lökött emlék közt
gyenge fényben fürösztöm ajkad,
csókkal növelem önbizalmad...
Majd hajad csillogó hullámát
az éj sötét leple fonja át,
s magábaörökíti
csillag-gyöngyözése áradatát...
Tévúton a vég felé...
Szemed izzó szörnyeteg
mélykútba esett rémülete,
halott Nap mosolya ragyog
kietlen lelked mezeje felett,
sírba szállt reményed zokog,
bolond, baljós holnapok
izzó szenvedélye karol át,
múló sivatag minden
fájó közöny ajkaid közt,
bolond idő, miért zenélsz
holt-tánc nótát
fázós szürkületben...?
Vége minden szívcsacsogásnak,
félelem ring Hold-valód
arculatában, az elmúlás
szennye ruhád redőiben
nyújtóz, s elkorhadsz végleg,
mint a citrusfa holt-magánya...
Az éj
Éj, te
bolond, gyenge vászna
a múló hévnek,
érzéketlen virága
a szenvedélynek,
az alkony benned
oly fúlva zokog,
temesd magad, s
bontsd ki a holnapod...
Tavaszvárás
Úthenger a
fagyos reggel,
álmok tüzét
rontja széjjel,
s ha csontba mar
lehellete:
fagykontúrja
mind rád vetve...
Nem kétséges:
tékozló kincs
minden ábránd
- ereje nincs...
Meghalni vágy
így az ember,
decemberi
kora reggel:
sápadt közöny
a Nap arca,
fess érzése
letakarva,
varjú kereng
feje felett
- borzadt tűz szül
ily hideget...
Ajka csiszolt
márvány-öröm,
szépsége lá-
gyan elköszön:
fagyharapó
zord december,
lélek sír tán
- szó a fegyver...
Aludni kell,
mint a medve:
sarjadjon csak
fű a szívbe',
haljon mind el
így a bánat:
bár tavasz rügye
szívben szárad...
Szépségözön
terüljön szét,
mint ég-öröm:
viruljon rét,
mező, erdő,
gyenge pázsit,
ragyogjon szív,
az égő kárpit,
s hol kelő Nap
a földre köszön:
rügy fakadjon,
mint szívözön...
Gyötrelembe fúlva...
Tiszafa ága bólogat,
egy kósza lélek csöndje fáj,
oly messze még a virradat,
hol ezüst álom öle vár,
nyugodni örökbefúlva,
perzseljen fel égő iszony,
álom vére csöndre hullva,
pondrólét ez, pőre viszony,
lobogó nász vérző tűzzel,
Nap tüze fal sötét eget,
ember embertelen fénnyel
lobog s vedel tüzes vizet,
átok, hagyd el gyönge testem,
viharcserzett ezüst bőröm,
s mint letépett ág heverjen
a remény: a húshagyó köröm...
Dani Filth-hez
Hajad kígyó-föveny,
zsíros. csapongó,
mint ki rég nem ember:
vagy borzadályt hagyó...
Miért a sok torz hang,
mi elfojt éneket,
barbár síp a gégéd,
süvölt rossz végzetet...
Bolond dal, holt magány,
szívedről repes tova,
Cradle of Filth: talány,
csak mihozzánk mostoha...
Borongós napon
Mintha éden húzna gyöngyös szivet,
nappalom oly csendben pereg,
fúlt habok közt édes vizet
a sors keze méltón vezet...
Borongós tavasz most a december,
holt fákon gyenge fény ragyog,
szives-ég ad vizet reggel,
papíron pár sorba fagyok...
Halálarcú, játszó közönbös ég,
borult pipádból füst szakad,
felleg meződ oly komor rég,
a szívben puszta űr marad...
A virág komoran bennünk ragyog,
kik a Nap panaszát sírják,
síron üzenetet hagyott
a lét, s kik szeretve bírják
a mostoha sors ürességét,
gyertyát gyújt az emberi fény,
merengve holtak becsületét
sírja, mit nem ronthat el a vég...
Szonett a csillagokhoz
Mint feketevászon csillám-gyöngyei,
úgy ragyogtok pislogó, szűrt fénnyel,
soha nem múló, örök igénnyel,
ti az éj táncoslábú lidércei...
Szavaim mind bennetek lelnek nyugtot,
kacsázva az űr meztelen testén,
s rátoklelve egy hangtalan estén,
hozzátok rebeg el méla altatót...
Ti mostoha vándorai az égnek,
örök kérdések nyomozó ajkai,
félek, hogy mint csöpp harmatot becézlek
titeket, kiknek fény-lelke rengeteg,
s ha elhalnak magány szívem szavai,
bennetek foszlik szét a szív-temérdek...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése