Mintha meghalni...
Mintha meghalni készülne az idő:
fagyos lég szobroz fák kopár ágain,
borongó érzés fut át tar ujjain:
elbújt szebb tájak mögé a Teremtő...
A pacsirtaszó rég elhalt tünemény,
varjúhad köröz lassan holt mezők felett,
sápadt levelek árnyán tűnődök én,
s bú oszlik szét bennem violaszín helyett...
A Nap fent oly fakó palástban pihen,
ősz ruhája minden szenvedélyt befed,
csak a lehullt levél holt szépsége üzen
a zöld lombról, siratva az életet...
A hajnalhoz
Hajnal szent ölén szendereg a Nap,
virágmezők síkján, mint áradat,
rajta ezernyi zsibongó kacaj,
mit kibont e ölelő, fénylő kar...
Holt egek partján enyészet-türelem,
csillagsodrásos, naptalan félelem,
mely mint metamorfózis, alakul át,
magábaszívva a Nap szent sugarát...
Korongja úszik, emelve magát,
sodorja szerteszét arany-gyöngyhaját,
a trillázó, édes pacsirtahad
meg mint istenéhez, folyvást bólogat...
Esti hangulat
Nézd, hogy milyen szép az este,
mintha éden hívna, messze,
arany-csillagos mezőkön,
érted én is levetkőzöm,
léleksodrásba rejtőzve,
csillagfényben elmerülve,
s lágy tested áramvonalát
két karommal úgy fonom át,
mintha semmi sem merülne
az érzéstelen idő-létbe...
A felhőkhöz
Nyúló végtelen testetek,
mint úszó idő-óceán,
megszűrtök fényt oly csendesen,
s vörösben úsztok a Nap nyomán...
Ajkatok csendbe fúlt ragyogás,
könnyetek félve mezőt áztat,
s hol torlódtok, mint kavarodás,
ott kezetek közt villám vágtat...
Festői kép, csendes tünemény,
vászonra folyó csöpp áhitat.
Ujjaitok közt csitult remény,
mi megbont téged, szív áradat...!
Csak ekként kívánok írni én,
egyszeri csöndben, mint víg juhász,
ahogy tör lelketekből a fény,
párnás testetek papírért kiált...!
Végközelben...
Bolond idő
vad játékban,
elmúlásban
avart seprő...
Fent az ég is
sötét ború,
oly szomorú
zord arcú kincs...
Mintha élne
mind a mező,
holt legelő
csak a szíve...
Fák ága tar,
elhagyatva
bólogatna:
érzést takar...
Meghalt a nyár,
eltévedve,
mint kis fecske,
rég lehullt már...
Ősz, tört erőd
fúrd a mélybe,
ne kísértse
semmi meződ...
Hóval takard
morc december,
mint holtember
a csont-avart...
Esti vers
Sok
pici
szó,
kel-
leme
jó,
ha
bánat
száll,
a
lélek
fáj,
szép
virág
kél,
hol
sír be-
szél,
fent
csillag
vár,
nincs
fénye
már,
éj-
szaka
hív,
a
lét meg
víg,
re-
pülni
kell,
csil-
lagfö-
veny
az
igaz
társ,
meg-
babo-
náz,
a
holdko-
rong
a
szívben
zsong,
csak
ragyog-
hat,
míg
kel a
Nap,
s míg
anda-
log,
szív
felra-
gyog,
gyász
nyoma
sincs:
ott-
honi
kincs...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése