Úton...
Baktatok félig öntudatlan,
léptem zajongva koppan az aszfalton,
tört szív húrjai ezek,
ómederbe roskadt sóhajok,
s porzik lábaim nyomán a csend,
a megszelídülni vágyó kérdés:
van-e így holnapom,
örök s tán pezsgő nyugalom?
Holt hajnal kacér ölelése csak árnyék,
mi elsiet velem lengő
éjszaka fázós perceibe,
megyek s mindig hazavágynék
valami parázsos éj lopta neszbe...
Elbukva...
Kútba esett érme az élet,
mit a fény sikítva kísért,
s üresen csendült, elhalón,
e vég torkába tévedt
édes virág, ki nyílni
csak a léleknek tud
fázón, remegő szirmokkal,
s oly hamulepte surranás
csak az idő fagyos mezején,
mintha a vég martaléka
lenne rég, s most már
tán remény sincs, hogy
kibukott kezünkből
a szörnyittasult mélybe,
gyenge akarat szövi át
bennünk a vágyat,
hogy felhozni kéne,
de Hádész iszapkeze
fogja győztes vigyorral,
s hol a kard, erő, hit,
ha betemetve a tartás
a roskatag idő-fák
árnyával, hova szállhatnánk
el így, ha rabigát nyög
szivünk késsel a torkán...?
A Nap a távolba vész
üres ködök hátán,
s bennünk zokog a vád
talán oly megfoghatatlanul,
miként szív-érménk
a semmiben
felhozhatatlanul...
Az alkonyhoz...
Bíbort haldokolsz, ó alkony,
fáradt madara csorduló magánynak,
mint kit az éj vonzz fázón
sápadt ürömbe távoli hegyek fölött,
fáradt vagy s aludni kéne,
de nem mint elejtett vad, vérzőn,
ki vérébe fúl tán vakon,
csak csöndben szállni alá,
mint sólyom gazdakézre,
ki jutalmat vágy munkája végén,
s hagyva büszkén, tiszta szívvel,
hogy fejére lágy szemfogó simuljon...
Fejfámra
Örök álomra szenderült,
ki itt szerényen pihen,
vadóc rózsák fonják álmait,
s benne negédes a csend.
Érző húsa már napfényben
nem fürdőz, s verejték
sem csordul rajta álmosan,
konok vágy nem takarta szivét,
s benne tolongott szépségre
a vágy megfoghatatlan.
Baráti keze nem kongott
üresen, ha jobbját nyújtotta,
fonódott el mellette
bár ezernyi veszély,
halk csillagok suhogása
most már az övé,
s fekszik kiterítve,
mozdulatlan...
Természet fénye illan felénk...
Olyan kábult nyár-tavasz van,
bódult virágok rajzanak
kijárt ösvények mentén,
s csak szedné az ember,
mert tódult varázsuk
ölel lelket, bársonyos
illat kacérkodik orral,
halk élet-neszek telítik
fület, s a Nap, mint vad
ős-erő mindent befed.
Ajkaink nyomán arany dal
sarjad, a félelem mind
már a sötét éj rabja,
s kúszik, surran az éden
lépteink nyomán, botor
legyen bár, ki ide ellátogat,
s ezüst forrásvíz
csorog le torkunkon,
isteni fény csillóz
a flakonon és sugárban
a lágy fény fák
lombjai közt,
csónakba kél a szív,
s erős evezésbe kezd,
hamisság sem fodroz
tajtékban mellette,
s a fáradt vándor,
ki útját bejárta,
gyöngy-gyomok alacsony
almán hajt az estnek fejet.
A fürge manók körülötte
táncban lengnek, mint
a hirtelen támadt,
könnyű esti szél, s csöndesen
beléköltöznek halkszavú
álmok köntösében, lágyan,
mint a hajnal, mi
még kelni rest,
s valahol ezüst rianás
surran, távol, a fák
hajló feje felett,
miként a szél ereje,
de a pázsiton oly
szent most a csend...
A virágokhoz...
Tarka virágok győztes illatai,
orrbakúszó gyöngylehellet
vagytok mind nekem,
néha savanyúság gyötör,
de ti lélekben tepertek le,
gyöngybefúlón, ha végemet
járom, ti betemettek:
kacér csoda lelketek,
s e pogány, lelketlen világ,
mint törpe elbukik,
ha varázsajkatok csacsogását
hallja, mint teszem
én is közétek ugorva,
fonjatok, emeljetek,
sodorjatok millió színnel,
bolond játék hív, de
bennetek csak a lélek
vész el, s elhalón mind
nevetek suttogja
gyönge ajka rojtjain,
kell-e ennél szebb halál,
földgöröngy helyett
virágszirom temet el,
lázban, hullva, lelkemre
ezer jajt szórva,
esett ajkam még
értetek rebeg, míg
orrom, arcom, szemem
hulló kezed végleg
lefogja, te tündér-
diadém gyenge
mellkasomon: sebem
mind tört pecsét,
hova erjedő csókot adsz,
végső lehelletet,
sodor a langyos
tavaszi szél, fellegek
felé ragad, s csókotokkal
üzennék még
felhőpaplanok alatt:
virágrétem, testem
neked hagytam,
borítsd porladó magányát
sziromkelyheiddel,
s idd fel, ha folyni látod,
én is szállok lelketekkel,
azúrkék ormokra aggatom
majd szüntelen csacsogástok,
s hol Nap bukik le fázón,
tán ott még lelkem
sistereg, s mint
hazatérő vándor, végleg
az egek otthonába téved,
bársonyosan, réveteg...
A szabadban, gördülőn...
Cirógat valami lágy kötődés
hozzád, természet, te
illékony öle karcsú szépségnek,
páráid a magasba törnek,
mint ki elmúlásnak
adta már teste melegét,
de csak tűzben fonnyaszt
tán vad tüze Napnak,
te kacér, csöndes,
fényittasult szépség,
lenge táncot jár szived,
mint hűs szellő virágzó
arcodon, feledve rég
halált, fagyot, nem nézve
órák sötétbe zuhanását,
miként ha Nap hull alá
fogyó, kék egen,
de egy nap szűnni,
roskadni kell, ha az ősz
már egyre hűvösebben köszön,
szép szemed az időre még
vak, te gyermeke a szűz
erőt izzó égi ragyogásnak,
s tudatlan csiripelésben
évődsz az arrajáróval,
pedig ha az idő már
oly közel, lefonnyad
termő husod telt alakodról,
s zörögve, tán sírva
úgy hullasz majd el, mint
Atyád, ki táplált,
ki csontalakra s
csillagokra oszlik fel...
De még tiéd a nyár
hízott lombú kőriseid
alatt, s bukó időt ne
nézz, csak csobogj belénk,
kik úgy szomjazzák léted,
akár hajnalt az éj,
még kezünkön fénylő
szívverésed, s belehal
a szív, a holnap,
ha nem lüktetnél
tágranyílt szemben,
te érző, nyíló virága
rögös gondolataimnak...
Mintha a kedvesem
lennél, úgy fogom kezed,
s üvöltsön, mint ezer
horda bármi iszony bennem:
te engem szeretsz,
s én majd meghalok
benned, ha órám, e
monoton ékszer egy
nap lejár, s belédfolyva
leszek az egyik
fénybekúszó érverésed...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése