Emelt esten...
Ó, Bacchusom, emelkedjék a dal magasabbra!
Nem kell áfonyaillat s gyenge tamariszkusz,
s kökényvirág se nyíljon fázós ég alatt!
Nedves, tiszta ajkon édes bor csorogjon,
s esthajnal ragyogjon, mi lelkünkre szakadt...!
A vadóc-élc csak a kobzos kutyát szítsa,
holt merengés ne fátyolozzon szép szemet!
Ajkunkon, mint álom, nyíljon a vadrózsa,
üde fény, varázsszó tágítson lelkeket...!
Ide a bort, önts még, te jó csaposasszony,
tudatunk táguljon mind messzi ég alatt!
S ha ránkköszönt leverten a lélek-alkony,
nyugtassuk csent-fényünk mély párnáink alatt...!
Rögtönzések
Almák dísze ajkadon,
zöld faág a lelked,
gyökered mély avaron,
s én favér vagyok benned...
-- I I --
Láncos robotok
karjain iszony:
megkövült vakolat
mind az arcokon...
-- I I --
Ó, hellászi alkony, szívnek mostoha:
szétszórt iszonyat csacska léptekben...
Kőriseid szent szobraid előtt
mint levágott karok, úgy hevernek,
s zordtüzű, morc városaid felett
kövült arccal istenek merengnek...
-- I I --
Búbánat könnye arcon:
halálsikoly az alkony...
-- I I --
Halálrózsa ajkadon,
ha kell, én lecsókolom,
kedves láng szép szemedben:
virulj rózsám ölemben...
-- I I --
Gyömbérzátony a szív:
ott hajózni veszedelem.
Szívem, feléd érzéseim
mind-mind elvermelem...
-- I I --
Halott toron torz istenek,
gyülevész felhők merednek,
lenn a szív mind kihalt, rossz táj:
lelkekben Hádész muzsikál...
-- I I --
Pillekönnyű a hajnal,
vad merengés nem társa:
egyre csak az vigasztal,
e fény utunk bejárja...
Egy élő szoborhoz
Arcod Isten-talapzaton,
márvány-csend ragyog fejeden,
kőmosolyod üres halom?
Érzéketlen veszedelem?
Nem, ki benne szép lelket lát,
annak minden arány fényes!
Talmi tűz nem vetülhet rád,
szemed kopott, mégis édes!
Ki alkotott, jól ismerem:
borzas szakáll merő csendben,
mosoly s erő ily emberen:
győztes rend van mindkét lelken...
Az éj alatt
Látod, az éjjel vak:
szemenszedett iszony!
Mint ki örökkön rab:
barbárváz almokon...
Sodró csillaghadban
mámoros léguszály,
bolond kábulatban
tobzódó tar Halál...
Ily közegbe folyni
sohasem érdemes:
csendben átaludni,
s védni, mi nemes...
Szép Magyarországhoz...
A hajnal gyöngymagja szép szemét nyitja:
téged köszönt, ó szeretett magyar hon!
Bár az Idő határod megnyirbálta,
mégis egy a magyar szív elszórt füvön...
Igaz képzet fogja karcsú derekad:
a vezető fejhez leváltást kiált!
Mind ezért lángol, mint hajdan, akarat,
s nem pörhe hatalom, mit szívével vágy!
Hontalan legyen benned bárki lelke!
Mint elkóborolt gyermek, ki visszatér,
úgy simul hozzád, mint nyárra a fecske
a más honba rekedt tarka embervér...
Nézni veled elmúlás fortélyait,
a mély sóhaj tán mind tebenned szakadt,
megáldod, mint anya gyöngy gyermekeid,
s terajtad csüng csak többmillió ajak...
Halál nem áshat neked sötétben sírt,
a méltóság csendje tebenned buzog!
Szép lelkedre gyöngyvirág tapasszon írt,
a bánattalan est benned andalog...
Ragyogj hát, s égbe törj, mint főnixmadár,
sáros por lelkedre sohasem tapadt!
Rádköszönt töretlen így az örök nyár,
s egy lesz szív, folyó csend s tiszta akarat...
Ajkak patakja
Mint ki hajnalért kacag,
olyan vagy nekem,
fényzápor tisztasága,
igaz szerelem.
Holdfényt zubog az éjbolt,
csendesen üzen:
gyönyörű tenger arcod,
érted ver szivem.
Hogy más karja fonjon át,
nem kívánom én:
örök fénycsend övezzen
szíved rejtekén.
Dús búzatábla lelked,
aranyat hozó:
szívem ezüstös lángját
azzal tápláló.
Veled öregedni meg,
ezt add Istenem!
Rajtunk tán kezed pihen,
biztos kegyelem.
A sír feldobja lelkünk
tisztán, magasba:
ott örök nyugtot leljünk
felhő-tavaszba'.
De mindaddig karomban
álmodj, kedvesem!
Ringjuk át csendben e kort
szerelmes vizen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése